skip to Main Content
+421 915 891166 info@kerekasztal.org
Új Mentalitás – A Kerekasztal Előadása A Nemzeti Összetartozás Bizottságának ülésén

Új mentalitás – a Kerekasztal előadása a Nemzeti Összetartozás Bizottságának ülésén

Tisztelt Bizottság!

A nevem Tokár Géza, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője vagyok, s első körben érdemes tisztázni, miért is lehetek itt, milyen alapon szólalhatok fel. A Kerekasztalnak 73 tagszervezete van, közte olyan nagymúltú szervezetek, mint – a teljesség igénye nélkül – a szlovákiai magyar pedagógusok, vagy az írók szövetsége, a Csemadok, a Cserkésszövetség. Nagy örömünkre nem csak a tradicionális nagy szervezeteket tömörítjük, vannak olyan tagszervezeteink is melyeket fiatal, ambíciózus aktivistákat foglalkoztatnak, például mondhatnám a Diákhálózatot, a Tandemet, akik civil képzéssel foglalkoznak, a Kétnyelvű Dél-Szlovákia aktivistáit, de például a szlovákiai magyar zenészek is ebbe a kategóriába tartoznak. Tehát nagyon széles körű az az összefogás, amelyre alapozva a Kerekasztal működik.

Nem véletlenül választottam ketté ezeket a civil szervezeteket úgymond hagyományos és fiatalokból álló szervezetekre, ugyanis véleményem szerint a generációváltás abban is megmutatkozik, hogy a fiatalabb aktivisták másként képzelik el a közösségi ügyek képviseletét, mint az idősebbek. A nagy múltú szervezeteknél komoly hangsúlyt kap a megtartás, az értékek megőrzése, a korábban létező állapotok fenntartása, míg a fiatal aktivisták új utakat keresnek, kitaposatlan utakon járnak, olyan metódusok által próbálják megszólítani a közösséget, hogy az a megszólítottak számára attraktív legyen. Tudjuk milyen az, ha van egy generációs szakadék a kulturális szervezetekben, milyen gyakorlati nehézségekkel jár a fiatalok bekapcsolása a közösségi folyamatokba.

A fiatal aktivisták – és most természetesen nem akarok minőségi különbséget tenni a két csoport között – érdekes folyamatokat indítottak el az utóbbi egy-két évben. Azok a témák, melyeket felvetettek, gyakorlatilag politikai témákká, a közbeszéd részévé váltak. Ezt abból a szempontból tartom nagyon fontosnak, hogy korábban a politikai érdekképviseletre jellemző volt egyfajta defenzív álláspont. Ez abból adódott, mi az, amiből nem szabad engedni, amit meg kell tartani, ami akkor jelentkezik, mikor fennáll a veszélye, réme annak, hogy egy vívmányt a szlovák többség és politikai elit közreműködésével vesztünk el. Ehhez képest feltűnt az aktív joggyakorlás, az aktivisták új kérdéseket feszegetnek, s néha úgy tűnik, mintha már a politika is erre reagálna. Megmutatkozik ez azokban az akciókban, melyek mögött civil aktivisták álltak, és például a nyelvhasználat kérdését érintették, legyen szó a magánvállalkozók, vagy a hivatalos személyek nyelvhasználatáról. Az utóbbi időben a vasúti nyelvhasználat kapcsán történt néhány akció.

Felmerülhet az a kérdés, miért elemzem a fiatal és a tapasztalt aktivisták közötti különbségeket. Ezzel egyetlen célom van, rámutatni, hogy a szlovákiai civil szféra egy sokszínű „képződmény”, rettentően sok szereplője van más-más motivációktól vezérelve, a gyakorlatban azonban mindenki hozzájárul a szlovákiai magyarság kulturális értékeinek fennmaradásához, a közösség gyarapodásához. Komoly jelentőséggel bír, hogy erre a diverzitásra miként tekintenek azok a magyar hatóságok és testületek, amelyek a civil szféra fejlődését is elősegítik, néha pedig módosítják.

Most jutunk el ahhoz a témához, mely a civil szervezetek és az államhatóság közti párbeszéd állandó eleme. Mikor a civil szféra elmondja, milyen szűkösek a forrásai, és mekkora szükség van arra, hogy megfelelő támogatásban részesüljön. Személy szerint ezt nem szeretném ebbe az irányba elvinni, de azt látni kell, hogy a szlovákiai magyar civil szervezetek egyszerre vannak nagyon hálás és hálátlan helyzetben. Hálás helyzetben azért, mert más, szerencsétlenebb kisebbségekkel ellentétben nem csak szlovákiai és uniós források állnak rendelkezésükre, hanem magyar források is. Hálátlan szerepben azért, mert különféle organizációs okok miatt forrásaik gyakran nagyon későn érkeznek meg, és ez sok szervezetet a létbizonytalanság állapotába taszít.

Ezen a problémán nehéz változtatni, hacsak nem teremtődik valahonnan, nem kerül egyszeriben sokkal több támogatás. De sokszor nem is ez a lényeg. Mivel létrejöhetett ez a fórum, és szólhatok ahhoz a bizottsághoz, mely figyelemmel kíséri a Bethlen Gábor Alap működését is, egyetlen kérésem mindenképpen lenne. Az pedig a transzparenciára való fokozott igény, hogy legyenek láthatóak, miként születnek meg a döntések, meg lehessen magyarázni, ki miért kapott támogatást. Ugyanakkor a civil szervezetek szempontjából a kérdéssel kapcsolatban ritkán hangzik el, hogy a transzparenciának kétoldalúnak kell lennie – átláthatónak kell lennie, miként kapott valaki támogatást, ahogy annak is , hogy a szervezet azt mire költötte. A téma azért nagyon fontos, mert az állam, jelen esetben a magyar állam a civil szervezetek támogatásával egy spontán módon fejlődő szektor irányultságát befolyásolja azáltal, ki jut anyagi forrásokhoz, és miért.

Végül szeretném elmondani, hogy ez egy kétoldalú folyamat: a szlovákiai magyar civil szervezetek nem csak kérnek az államtól, hanem adnak is. És meglehetősen értékes dolgokat. A szlovákiai magyarság a kulturális értékek megteremtésével, vagy akár gazdasági téren is hozzájárul Magyarország fejlődéséhez, továbbá van egyetlen tényező, amiről kevés szó esik a mostani világban, holott nagyon sok szónak kéne róla esni. Vannak olyan vívmányaink, melyek nagyon jól kommunikálhatóak Magyarország felé: a helyi sikertörténetek. Magyaroszágon a közhangulat bizonyos faktorok miatt – melyet most nem szeretnék elemezni – meglehetősen rossz. Van egy általános rossz közérzet, a társadalom problémáit mutatja például, ha egy egyszerű eurovíziós szereplésből azt következtethetjük ki, hogy mindenki Magyarország ellen van.

Sikertörténetek márpedig vannak, és ahhoz, hogy észrevegyük ezeket, egyszerűen át kéne nyúlni a határon túlra, meg kell nézni milyen vívmányok születnek abból adódóan, hogy valaki nem a politikai nézeteket helyezi előtérbe, hanem azt, hogy mindannyian a magyar közösséghez tartozunk. Ez szó szerint az a faja nemzeti összetartozás, ami a bizottság nevében is megjelenik.

Mondanék egy konkrét példát befejezésül. Volt egy olyan eset a vasúti kétnyelvűség ügyében, melynek során civil aktivisták felújítottak egy rozoga vasútállomást és kétnyelvű feliratokat helyeztek el rajta, a szlovák vasúttársaság pedig ezeket a feliratokat köszönte szépen, le is vette. Azzal együtt, hogy a felújítás jól jött nekik. Innentől fogva egy érdekérvényesítő harc vette kezdetét. Viszont érdekes volt, hogy mikor az érintett járaton utaztam, nagyon vegyes közösség ült a vonaton. Ültek ott idősebbek, fiatalabbak egyaránt. Mikor az érintett állomáshoz elértünk, mindenki tudta, miről van szó, az összes utazó elkezdett kifelé tekintgetni, egymással beszélgetni, mosolyogni, olyan spontán flashmob, közösségteremtő erő alakult kik, amivel nagyon ritkán találkozunk. Abban a konkrét pillanatban nagyon jó volt magyarnak lenni. Ez nem az egyetlen alkalom, s úgy érzem, Magyarországnak ebből a szempontból sok tanulnivalója van a kisebbségektől. Ha valamit kérhetnék, az az, hogy járjunk egy fokkal nyitottabb szemmel a világban, hogy ezeket a példákat akár a magyarországi nagyközönséghez is eljuttathassuk, ezek azok a dolgok, melyek a nagybetűs nemzeti összetartozásról szólnak.

Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, hogy mindezt elmondhattam.

Az előadás a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának komáromi kihelyezett ülésén hangzott el.

This Post Has One Comment
  1. Én nagyon örülök ennek az új mentalitásnak. Hajrá Kétnyelvű és minden hasonló csoport! Ez a szín nagyon hiányzott a palettáról mostanáig.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Back To Top