Tóth Károly díjazott méltatása a szlovákiai magyar civil társadalom fejlesztéséért járó Civil-díj átadásánál, in memoriam
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, Kedves Nóra!
Tíz év után a Civil-díj, vagyis a szlovákiai magyar civil társadalom fejlesztéséért járó díj visszakerül az egyik szellemi atyjához és alapítójához, Tóth Károlyhoz. In memoriam. Tóth Károly, Karcsi sajnos már nem él. Nagyon rövid ideje ment el, ezért távozása még nagyon fájó.
Ennek ellenére nem szeretném, ha ez a méltatás egy következő nekrológ lenne a sorban. Hiszen ahogy egyik legjobb barátja, Öllös Laci mondta, akkor, Karcsi valójában nem ment el, öröksége tovább él velünk. Ezért én is inkább eme örökség további fölvállalására és folytatására buzdítanék itt. Karcsi igazi civil ember volt, akinek eleme volt a szellemi pezsgés és az állandó kezdeményezés.
Egyébként úgy vélem, hogy ha a világban ma zajló folyamatokat szemléljük, nagyon is időszerű feladat Karcsi és baráti, munkatársi körének szellemi örökségét vigyázva óvni, szemünk előtt tartani és a fiatalabb nemzedéknek továbbadni.
Mert sajnos hovatovább ott tartunk megint, hogy – Máraival szólva,
… egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Tóth Karcsi már fiatalon, a pártállam idején is civilként viselkedett, amikor még ehhez nagy adag bátorság kellett. Aktívan részt vett a vágsellyei Vörösmarty diákklub munkájában, ahol az akkori politikai viszonyokhoz képest – mai szóval jellemezve – rendkívül progresszív kulturális élet zajlott. Majd ettől felbuzdulva diákklubot alapított barátjával saját szülőfalujában is. Később többedmagával megalapította a Vág Színpadot. Ez Karcsi szerint meghatározó lett az egész sorsa alakulására: az amatőr színjátszó kör fokozatosan önképzőkörré alakult át. Karcsi erre az időszakra 1996-ban így emlékezik vissza: „Máig ható az a tudásanyag, amit akkor ebben a közösségben megszerezte. … Az intézményes szerveződésekhez fűződő csökönyös vonzalmam ekkoriban alakult ki. A későbbiekben arra törekedtem, hogy mindenfajta aktivitásomnak valamilyen intézményes keretet adjak. Következetesen az autonóm szervezeti forma kialakítását szorgalmaztam kezdetektől fogva.”
Egyetemi tanulmányai alatt több diáktársával, ami kb. 15 emberből álló csoport volt, bekapcsolódott a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, majd később, a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportja munkájába. Ehhez jó nagy adag civil kurázsi is kellett, aminek sok összetevője volt. Ezt a munkát csak szilárd meggyőződéssel és az igazságba vetett erős hittel lehetett csak végezni, vállalni kellett a megpróbáltatásokat, kihallgatásokat a titkos rendőrségen. A munka megkívánta a maximális bizalmat és szolidaritást a csoport többi tagjaival szemben. Állhatatosság, kitartás, tudatosság, szorgalom, igazságba és igazságosságba vetett hitt, bajtársiasság, szolidaritás. Amikor 1983. január végén, február elején elmentek Duray Miklós perére – egyedüliként az akkori szlovákiai magyar értelmiség tagjai közül, hogy szolidaritást vállaljanak, és első kézből szerezzenek a perről információt, tudták, hogy gyakorlatilag feladják magukat. „Ne gondold, hogy könnyű volt ez a döntés, ma is összeszorul a gyomrom, ha azokra a napokra gondolok” – emlékszik vissza Karcsi erre az időre 1996-ban. Viszont ezután már nem vitték be őket: „Paradox módon az mentett meg bennünket, hogy nyíltan vállalni mertük a mivoltunkat”.
Civil magatartás volt az is, amikor Karcsi az egyetem elvégzése után betanított munkásként helyezkedett el a DUSLO vegyi kombinát szennyvízelvezető állomásán. Amikor felvették, a személyzeti osztályon először el sem akarták ismerni az oklevelét, mert tubusba tekert bölcsészdiplomát még soha nem láttak. „Életem legszebb időszaka volt ez. Ott voltak a legfontosabb könyveim, az írógépem, a műszakok alatt annyit dolgozhattam, amennyit csak akartam. … Egy kissé csodabogárnak számítottunk, szektásoknak, vallási csoportosulásnak, mindennek neveztek bennünket. Meg kell mondjam, a közeli ismerősök is zokon vették, hogy titkolódzunk előttük, hogy ők nem kerülhetnek be a belső körbe, de ezen akkor nem lehetett segíteni, fel kellett vállalni ezt.”
1987 februárjában aztán, már a gorbacsovi erjedés időszakában a Madách Kiadóhoz került szerkesztőnek. Itt megtalálta azt a szakterületet, amelyhez igazán vonzódott: a tudományos irodalom szerkesztése volt a feladata, valamint a szlovákiai magyar tudományszervezéssel kapcsolatos kérdések foglalkozatták. Közben bekapcsolódott a fiatal írók mozgalmába, az Íródiába, és alapító tagja lett a pozsonyi Magyar PEN Klubnak.
1989 tavaszára elkészült a javaslat a szlovákiai magyar tudományos élet intézményes keretének megalakítására. Ennek része lett volna egy Társadalomtudományi Intézet, egy ösztöndíjalap, egy Múzeum, egy tudományos folyóirat, valamint szervezett tudományos képzést is feltételezett a javaslat. Igazából a pártállami viszonyok között ilyen átfogó tervezet megvalósítására kicsi volt a remény. Később, a kilencvenes évek közepén Karcsi viszont nagy erővel fogott neki eme tervezet egyes elemeinek megvalósításához.
Ám addig még egy-két fontos dolognak meg kellett történnie. Például egy rendszerváltásnak – vagy nevezzük forradalomnak, bársonyos forradalomnak. Karcsi és baráti köre figyelemmel kísérték és elemezték a magyarországi és lengyelországi eseményeket és folyamatokat, tartották a kapcsolatot a magyarországi és csehországi – illegális vagy féllegális – demokratikus ellenzék bizonyos csoportjaival. Tehát a folyamatok logikájával már akkor viszonylag tisztában voltak, és ezt a tudást és tapasztalatot később hasznosították.
Karcsi egyik kezdeményezője volt a Csehszlovákiai Magyarok Memoranduma 1988 c. dokumentumnak, amely amellett, hogy összefoglalta a magyar közösség problémáit, határozott állást foglalt a demokratikus európai értékrend mellett. Ezt a Memorandumot, amelyet kb. 300-an írták alá, a szervezők a csehszlovák állam hivatalos szerveinek küldték el: a kormányfőnek, a Szövetségi Gyűlés elnökének, a köztársasági elnöknek, valamint az állami sajtóügynökségnek. Ezzel a Charta 77 gyakorlatát követték, amely szintén nem a mindenható kommunista párt szerveihez fordult indítványaival, hanem az állami szervekhez. Karcsi erre így emlékszik vissza: „mi azon az állásponton voltunk, hogy úgy kell viselkednünk, mintha jogállamban élnénk, annak ellenére is, hogy nincs jogállam. Mi ugyanis nem elvtársak voltunk, hanem állampolgárok, akik élni kívántak a törvényes jogaikkal.” Ez egy civil álláspont volt, mondhatnám állampolgári, de akár azt is mondhatnám, polgári jogi álláspont.
Ugyanezt a civil, polgári jogi álláspontot képviselte Karcsi 1989 nyarán, amikor – Nórával közösen két terjedelmes cikket jelentettek meg a Literárny týždenník című, annak idején haladónak tartott irodalmi lapban a nemzetiségi kérdésről. Ebben a velük vitázó Ján Bobákot következetesen úrnak szólították, ami annak idején – az elvtárazás korában szentségtörésnek számított. Az írás folyományaként jött létre az első szervezett találkozó az akkori szlovák demokratikus ellenzék tagjaival. Az akkori csehszlovák ellenzék egy alternatív alkotmányszöveg kidolgozására készült, ehhez keresték a „hivatalos” – értsd egyeztetett, intézményesített – magyar kisebbségi álláspontot. Ez lett tehát az egyik mozgatórugója annak, hogy elkezdődött a Független Magyar Kezdeményezés szervezése, amely az eredeti elképzelések szerint egy Charta 77 típusú ellenzéki civil mozgalom formáját öltötte volna.
Az események meghaladták ezt az elképzelést, és amikor 1989. november 18-án Tóth Károlyék vágsellyei lakásán kb. 25 meghívott személy részvételével megalakult a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), hamarosan kiderült, hogy a civil mozgalomnak politikai mozgalommá kell válnia. Az FMK lett az első bejegyzett politikai szervezet Csehszlovákiában a rendszerváltozás megkezdése után, és Tóth Károly lett az első elnöke. Az FMK liberális mozgalomként határozta meg önmagát. Abban az időben a liberalizmus a szűken vett pártpolitikai ideológián túl sokkal többet jelentett: az emberi jogok és szabadságjogok védelme elvének meghonosodását, a jogállam és a szabad piacgazdaság kiépülését. A liberális demokrácia alapelveit leíró első FMK programnyilatkozat ihletként szolgált a szlovák és cseh forradalmi erők számára.
Az FMK eredeti ethosát jól jellemzi ez a mondat Karcsitól: „Soha nem jelentettük meg a későbbiekben az alapítók névsorát: pár héten belül, amikor már ezrek csatlakoztak a mozgalomhoz, nem lett volna etikus. Ez egyfajta megkülönböztetése lett volna a tagságnak”.
Karcsi viszonylag gyorsan rájött, hogy a Václav Havel nevével fémjelzett, civil mozgalmakra épülő ún. apolitikus politika hosszú távon zsákutcába vezet. A politika, a közügyek intézése kemény, profi munka, rátermett, szakértelemmel bíró embereket, intézményeket, szervezeti hátteret kíván. Már amennyiben autentikus politizálást kíván folytatni egy meghatározott eszmevilág körül csoportosuló társaság, és nem más társadalmi szervezet, egyházközösség, esetleg lobbi csoport infrastruktúrájával való összenövésből profitál. Ez ugyanis előbb utóbb negatív következményekkel jár mindkét fél, de főleg a közösség számára. Az FMK a kezdetek óta bejegyzett tagsággal rendelkezett, tehát gyakorlatilag pártként működött, és Karcsi csakhamar meghirdette az FMK tényleges párttá alakulását.
A kilencvenes években a politika és a civil élet eléggé összemosódott. Karcsi írja a Kultúra kötetben, hogy „ennek az időszaknak a legfőbb jellemzője az volt, hogy a politikai és a civil aktivitások alig választhatók el egymástól. Az újonnan alakult szerveződések, beleértve a politikai mozgalmakat is, az első pillanattól kezdve civil érdekek és értékek képviseletét is felvállalták. De ugyanígy a külsőleg civil szerveződésként megalakult csoportosulások a kezdettektől politikai, érdekvédelmi feladatokat is elláttak.” Ennek az összefonódásnak eleinte gyümölcsöző eredményei voltak, mert nem is lehetett talán másképp: kevés volt a rátermett, kellő tapasztalattal, szakmai tudással, nyelvtudással stb. bíró ember minden téren, kevés volt a szabadon felhasználható anyagi forrás. Karcsi saját maga is kettős életet élt ekkor: a párt vezetésében is kivette a részét, ugyanakkor pedig aktívan részt vett a Márai Alapítvány, a Fórum Alapítvány, majd a Civitas Alapítvány munkájában. Tehát saját maga is – többedmagával, beleértve néhányunkat, akik most itt vagyunk – részt vett abban, amit ő maga így jellemez: „Elkezdődött a civil szféra, a szlovákiai magyar intézményrendszer politikai birtoklásáért folyó küzdelem”.
Ám Karcsi az elsők között volt, akik felismerték, hogy ez egy egészségtelen és hosszú távon kontraproduktív folyamat. A civil társadalomnak, a civil szférának, autonómnak, függetlennek kell lennie, saját témákat kell felvetnie, aktív, és nem reaktív (vagyis kizárólag a pártpolitikai történésekre reagáló) álláspontot kell képviselnie. Amikor 1994 az előrehozott választások előtt a Magyar Polgári Pártnak mégiscsak sikerült koalícióra lépni az Együttélés Politikai Mozgalommal és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal, Karcsi elhatározta, hogy végérvényes átevez a civil szféra felé.
Először megalapította a Fórum Alapítványt és a Civitas Alapítványt, majd elérkezettnek vélte az időt, hogy megvalósítsa régi álmát, egy szlovákiai magyar tudományos műhely és kutatóintézet létrehozását. 1996 őszén meg is alakult a Fórum Társadalomtudományi Intézet, amely később Fórum Kisebbségkutató Intézet néven vált igazán ismertté és becsültté. A Fórum Intézet később szárnyai alá vette a Bibliotheca Hungarica könyvtárát, a Dél-Szlovákiai Civil Kezdeményezések Hálózatát, bábáskodott a Fórum Információs Központ és a Fórum Régiófejlesztési Központ kialakításánál, Fórum Társadalomtudományi Szemle néven tudományos folyóiratot alapított.
A Fórum Intézet működése kapcsán Karcsi innovációja a tartalom minőségének megőrzése mellett a működéshez szükséges pénzalap megteremtésének (fundraising) stratégiája volt. Akkor, amikor a legtöbb szlovákiai magyar szervezet egy, maximum két „biztos” forrásra támaszkodott, és ha ez leapadt, a szervezet bajba került, Karcsi sokat dolgozott azon, hogy diverzifikálja a működéshez szükséges eszközök megszerzésének módját. Mindez később hozzájárult ahhoz, hogy amikor az EU-hot való csatlakozás következtében merőben megváltozott a donori környezet, a Fórum Intézet az elsők között volt képes ehhez alkalmazkodni. A másik fontos elem, amivel előnyre tett szert a Fórum Karcsinak köszönhetően, a digitalizációra való korai és teljes áttérés.
Az 1998-as pártegyesítés részben jótékony hatással volt a magyar közéletre. Ugyanakkor a pártpolitika fokozatosan teljesen rátelepedett a civil szférára, annak minden szegmensére. Ekkor született az ötlet, hogy létre kell hozni egy szlovákiai magyar civil ernyőszervezetet, amely a civil szervezetek közötti egyeztetésre, információcserére szolgálna, ugyanakkor képes lenne arra, hogy megszólaltassa a szlovákiai magyar civil társadalom autentikus hangját a belföldi politikusok és politikai intézmények felé, a szlovák közvélemény felé, valamint Magyarország és a nemzetközi szervezetek felé is. 2009 elején Csölösztőn megalakult a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala. Karcsi éveken át volt a Kerekasztal szóvivője, miközben a Fórum Intézeten keresztül gyakorlatilag biztosította a Kerekasztal, illetve a mellette működő Jogsegélyszolgálat szervezeti hátterét.
2006-ban a Dél-Szlovákiai Civil Kezdeményezések Hálózata, amelynek része volt a Fórum Intézet, megalapította a Civil-díjat. A díj gondozója és adományozója 2011-től a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala lett. Most tehát a díj a Hálózat egyik alapítójához és a Kerekasztal első szóvivőjéhez kerül. Karcsi sajnos a díjat átvenni nem tudja. Nagyon örülünk viszont, hogy Nóra, a felesége, megjelent ma a körünkben. Nóra évtizedekig volt társa Karcsinak jóban és rosszban, és annak közéleti tevékenységek nagy részében, amit fentebb említettem, Karcsival együtt részt vett. Én úgy gondolom, és meggyőződésem, valahol neki is jár ez a díj.
