Az Európai Parlament 2015-ös emberi jogi jelentése: fontos esemény vagy jelentéktelen epizód a kisebbségvédelem területén?

Az Európai Parlament 2015-ös emberi jogi jelentése:  fontos esemény vagy jelentéktelen epizód a kisebbségvédelem területén?

Az Európai Parlament a napokban fogadta el a 2015-ös évről szóló emberi jogi jelentését, amely idén először a nemzeti kisebbségek jogaival is foglalkozik. Ez komoly siker az ezért több éve lobbi-tevékenységet kifejtő európai kisebbségvédelmi ernyőszervezetnek, az ELEN-nek (European Language Equality Network – Európai Hálózat a Nyelvi Egyenlőségért), amelynek munkájában a Kerekasztal is részt vesz. Az alábbi rövid ismertető célja annak tisztázása, hogy milyen hatással lehet a jelentés elfogadása a kisebbségi jogokra és milyen változásokat hozhat mindez akár Szlovákiában.

A dokumentum jelentőségét nem elsősorban az a tény adja, hogy bővítené a kisebbségi jogok listáját. Nem kötelező jellegű dokumentum, csupán ajánlásokat fogalmaz meg. Azonban más, nem kötelező jellegű ajánlásokhoz képest mégis komoly fontossággal bír.

Az európai kisebbségvédelmi rendszer alapvetően három elemből áll: elsősorban kötelező jellegű egyezmények szabályozzák a kisebbségek jogait, melyeket nagyon alacsony fokon vesznek figyelembe és hajtanak végre, az államok könnyűszerrel ignorálják azokat. Ilyen például az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvek Kartája, és a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény. Másodsorban léteznek az Európa Tanács és az EBESZ által kiadott nem kötelező jellegű ajánlások, amelyek magas szinten deklarálnak kisebbségi jogokat, de végrehajtásukra alig történetek lépések. A harmadik elem a szigorúan végrehajtott normákból áll, mint például az Európai Emberi Jogi Egyezmény, amely azonban kifejezetten a kisebbségek speciális helyzetét kezelő szabályt nem tartalmaz. A most elfogadott emberi jogi jelentés a három rendszert ötvözné: a nagy kényszerítő erővel bíró Európai Unió fogadna el sajátjaként néhányat a létező kisebbségvédelmi normák közül, és ezek végrehajtását ki is kényszeríthetné a tagállamokon.

Az Európai Unió joganyagának jelenleg nem részei a kisebbségi jogok, illetve csak nagyon érintőlegesen foglalkozik velük. A tagjelölt államok kötelesek betartani az ún. Koppenhágai ajánlásokat, amelynek része a kisebbségi jogok garantálása is, és az Európai Bizottság ezt rajtuk szigorúan számon is kéri az éves értékelések során. Többek között ennek a mechanizmusnak az eredménye volt az 1999-es szlovákiai kisebbségi nyelvhasználati törvény is. Ezek az elvárások azonban csak a tagjelöltekre vonatkoznak, a tagállamokra nem, ami bizarr eredményekhez vezet: a kisebbségi jogokat alacsony szinten garantáló tagállamok, például Görögország vagy Franciaország köteleznek előrelépésekre olyan, már így is magas szintű garanciákat biztosító államokat, mint Macedónia vagy Montenegró – és amint ez utóbbiak taggá válnak, kevésbé szigorú elvárások fognak rájuk vonatkozni, mint tagjelöltként. Szlovákia is jó példája ennek a kettős mércének: az államnyelvtörvény 2009-es szigorítását tagjelölt államként nem tudta volna elfogadtatni az Unióval – tagállamként azonban az Uniónak nem volt ebbe a kérdésbe beleszólása.

Európai Parlamenti képviselők régóta kritizálták a fennálló rendszert, és javasolták, hogy az EU fogadjon el egy kötelező kisebbségvédelmi minimumot, mely a saját tagállamjainak jogrendjét is érinti. A most elfogadott emberi jogi jelentés az első dokumentum, amelyben az EU Parlament felszólítja az EU Bizottságot ennek a kisebbségvédelmi „szakpolitikai normának” a kidolgozására. Ez a jelentés alapján alapvetően a meglévő két egyezmény, a Karta és a Keretegyezmény által garantált jogokon, az EBESZ ajánlásain és a koppenhágai kritériumokon alapulhatna, de belekerült hivatkozási alapként az Európa Tanács 1985 (2014) számú ajánlása is, amely több konkrétumot tartalmaz: kiemeli például az autonóm régiók fontosságát a kisebbségi jogok garantálása terén.

Emellett a jelentés felsorolja az Európában élő nemzeti kisebbségeket érő különböző hátrányokat, és ajánlja a tagállamoknak is, hogy biztosítsák az kisebbségi nyelvek használatához fűződő jogot. Ez utóbbitól nem kell sokat várni: hasonló ajánlásokból született már több, és az államok nem siettek a végrehajtásukkal. Azonban az Európai Unióhoz intézett ajánlások más kategóriába tartoznak: mivel azt az Unió egy saját szerve, a Parlament fogadta el, és maga a Bizottság nem feltétlenül ellenérdekelt a kisebbségi jogok garantálásában, feltehető, hogy beindul egy folyamat, amelynek eredményeképp az Unió előbb utóbb a kisebbségi jogok betartását számon fogja kérni a jelenlegi tagállamoktól is.

Nem tudjuk, hogy miből fog állni a jogok katalógusa, az említett „szakpolitikai norma”, hiszen ebbe nyilván a tagállamoknak is lesz beleszólásuk, közülük pedig többen nem érdekeltek a kisebbségi jogok nemzetközi szintű garantálásában. Szinte kizárt, hogy az Unió a közeljövőben például a regionális autonómiát kérje számon a tagállamokon. Azonban bármi is lesz a végső eredmény, a mostani helyzettől, amikor az Unió tehetetlen kisebbségi jogi ügyekben, csak jobb lehet. Ismerve az Unió tagállamokkal szembeni hatékony érdekérvényesítő képességét, a mostani emberi jogi jelentés mindenképpen optimizmusra ad okot.

Ethics Policy

Ethics Policy - Text