Tamás Pál: A szlovákiai „Ki a magyar?” vita

Tamás Pál: A szlovákiai „Ki a magyar?” vita

AGORA*

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala az Új Szó Szalon mellékletével együtt 2012-ben széles körű vitát kezdeményezett a „ki a magyar, mi a magyar” kérdéseiről. Az eszmecsere kiindulópontja a szlovákiai magyarság létszámgondjai voltak, az első hozzászólások (közöttük Tokár Géza vitaindítója) az utolsó két népszámlálás közötti 62 ezres magyar fogyásra, annak lehetséges okaira összpontosítottak. A vitához több tucat hozzászólás érkezett. Megszólaltak a szlovákiai magyarság legismertebb közírói, néhány politikusa, fontos értelmiségijei, de megszólaltak fiatalemberek, iskolai pedagógusok és olyanok is, akik egyébként eddig különösebben nem számítottak közszereplőnek. A témát vitaüléseken tárgyalták a 2012-es gombaszögi táborban, később a komáromi gimnáziumban, a szövegek hallhatóak voltak a Pátria rádióban, és hozzáférhetőek összegyűjtve több honlapon. A sorozat szerkesztése Csanda Gábor és Tóth Károly feladata volt. Úgy tűnik, hogy a gondos dokumentáció része a vita koncepciójának. A vita csúcsa 2012 nyarára esik.

A szlovákiai magyar közösség sorsával foglalkozó szakértők viszonylag széles köre vett a projektben aktívan részt. Már csak ezért is érdekes, hogy hogyan fogalmazza meg önmagát, saját mozgásterét az elit egy jelentős létszámú kisebbségi társadalomban.

Külső elemzőként három kérdésre kerestem a választ:

a. Melyek a nemzeti önképépítés fő elemei egy kisebbségi közösség elitjében?

b. Milyen mértékben jelentkeznek a felmerült kérdésekkel kapcsolatban azok a törésvonalak, amelyek az anyaországi társadalmat e vonatkozásban meghatározzák? S melyek a közös és eltérő elemek az anyaországi és kisebbségi beszédmódok között az önmeghatározás e vitában felmerülő kérdéseiben?

c. Hol látja a kisebbségi elit saját mozgásterét a közösség formálásában, és mennyire erősnek véli azokat a többségi akaratokat, szándékokat, véletlenszerű hatásokat, amelyeket nem tud kezelni, vagy amelyeken saját maga nem tud túlkerülni?

Nemzetkarakterológia nélkül

A ki a magyar – mi a magyar kérdésfeltevésnek a magyar szellemtörténetben fontos előzményei voltak. A legismertebb szövegek itt különböző nemzetkarakterológiai próbálkozások köré rendeződtek. A 20-as–30-as évek óta ez a beszédmód vagy megközelítési forma néhány jellegzetes cölöp köré rendeződik:

Először is, ez a típusú identitáskérdés elsősorban azok számára a magyar értelmiségi csoportok számára jelentkezik összetetten vizsgálandó kérdésként, amelyek önmagukat elsősorban nemzeti, etnikai metszetek mentén határozzák meg. Értelmezhető, de sokkal ritkábban merül fel autentikus kérdésként azokban a csoportokban, ahol az azonosságot társadalomszerkezeti, kulturális, jövedelmi, vagy például gender metszetekben határozzák meg. Ebből következően a ki a magyar kérdésre adott válaszok – bármennyire széttartottak is és az őstörténettől a néprajzon át a szociológiáig sokféle metszet megjelent bennük – elsősorban a vita primer kiinduló érzékenységei által definiálódtak. A 20-as–30-as évek vitái iránt modernista paradigmákban gondolkodó közértelmiségiek általában nem érdeklődtek, bár a Szép Szó 1937-es különszámai ebben a tekintetben időben ugyan meg is előzték a híres népi-nemzeti programköteteket, de saját közegükben különösebb izgalmat egyáltalán nem váltottak ki.

Hosszabb szünet után, 1989-et követően jelent meg ismét a téma a közbeszédben, valamilyen módon jelezve, hogy létezik folyamatosság az új politikai gondolkodás és az 1945 előtti identitáspolitika között. Ennek természetesen számtalan, a napi politikai vitákhoz kötődő leágazása támadt. Azonban itt megnyíltak akadémiaibb és kiegyensúlyozottabb megközelítések előtt is a lehetőségek, s a Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály által 2005-ben szerkesztett és kiadott, méltán népszerű kötetben ilyenek is megjelentek. Modernista vagy westernizáló megközelítések számára ez a „ki a magyar?” ügy talán még kevésbé volt életszerű, mint a harmincas évek végén.

A magyarországi „ki a magyar?” viták retorikájában érdekes fordulatot jelentett Budapesten a Műcsarnokban 2012 augusztusában, Gulyás Gábor kezdeményezésére és irányításával megnyílt nagy kiállítás, amely élénk vitákat váltott ki és fontos új hangsúlyokat is megjelenített. A 20-as–30-as évek óta a „ki a magyar?” vitáknak volt egyfajta drámai, pátosszal teli, a társadalompolitikai leírást gyakran morális elemekkel is kombináló alapfonaluk. A résztvevők számára közös kiindulópont volt, hogy itt valami nagy történelmi drámát elemzünk, amelyben ráadásul az események nem is feltétlenül a jó irányba mozognak. Valami közelgő vagy felerősödő negatívum árnyéka tulajdonképpen az alapdiskurzust meghatározta. A műcsarnoki nagy kiállítás ezzel a hagyománnyal szemben megnyitotta a kapukat ironikus, groteszk, tömegkultúra-elemeket tartalmazó és a vizsgált magyar jelleget valamilyen külső, külföldi mintákkal is konfrontáló gondolati pályák és prezentációs formák előtt. Esztétikailag is konzervatív körökben ezt esetenként tarthatták botrányosnak, az közben vitathatatlanná vált, hogy a nemzeti identitás formanyelvét a résztvevők sokban kétségtelenül tágították, akar meg is újították. Ugyanakkor, miközben a kiállítás a szezon kétségtelen legérdekesebb eseményévé vált (Budapesten 2012-ben máshol, másmilyen, esetleg alternatív projektre nem volt sem tér, sem akarat, sem pénz). Így azután projektként valamilyen összefoglaló kurzusreprezentációvá is vált, feltehetően nem véletlenül. A modernista művészek, bár közülük sokan elfogadva az új kereteket, beneveztek a bemutatóra, mégis idegenkedtek az egésztől, mint valamilyen a hátsó bejáraton át becsempészett népi-nemzeti ideológiai csomagtól, és dühösek voltak önmagukra, hogy ezt ők, lám, mert máshol nem lehetett szerepelni, ezt ők mégis itt milyen simán elfogadják. Az MMA vitákkal azonban Gulyás műcsarnoki kurátori programja e kiállítással amúgy is véget ért, és így tulajdonképpen a „mi a magyar?” kiállítás valószínűleg az eredeti elképzelésekhez képest utólag majd a valósnál nagyobb jelentőségűnek fog tűnni.

E nemzetkarakterológiai és reprezentációs vitákból a szlovákiai 2012-es hozzászólásokban szinte semmi sem köszön vissza. A szlovákiai magyar hozzászólókat nem a „nagy magyar sorskérdések”, hanem a szlovákiai magyar közösség problémái érdeklik. Nem köszönnek vissza a történelmi mintakérdések, és nem köszönnek vissza sem a korábbi, sem az újabb identitásretorikai formulák sem. A szlovákiai vita tulajdonképpen egy empirikus statisztikákból kirajzolódó népességfogyásra reagál, és a magyarországi hasonló vitákhoz képest pragmatikus, sőt gyakorlatias.

A summázható válasz egyébként viszonylag egyszerűen összefoglalható. A magyar (Szlovákiában) mindenekelőtt nem szlovák. Köztes állapotok a két etnikum között tartósan nem létezhetnek. Mindenkinek választania kell. S a magyar közösség melletti választás mindenekelőtt a magyar iskola támogatásában, látogatásában, működtetésében jelentkezik. A vitában vannak, akik e megközelítés valamilyen pontjával vitatkoznak. De ők is elismerik, hogy a magyar közösség jelenlegi identitásfelfogásait valamiképpen e sémák uralják.

Másodszor. A szlovákiai vitákban igazán nincsenek éles konfrontatív ideológiai összecsapások. A különböző elképzelhető megoldások közötti szenvedélyes vita részévé vált magának az egész diskurzusnak is. A szlovákiai esetben számomra ilyesmiről nincs szó. Természetesen, írnak inkább modernisták és erősebben nemzetiek. De frontálisan egymással nem ütköznek. Nem mutatnak fel egymással szemben jó és rossz, vagy gyorsan romló hatékonyságú nemzetpolitikákat. Ha vannak is oldalszúrások, gondosan csomagoltak.

Harmadszor. Miközben mindenki a szlováksághoz rendezve határozza végül meg a magyart is, az a szlovákokat kemény kihívásként nem megélő, gyakran nem is burkoltan lekezelő beszédmód, amely a magyar szlovákságképet hosszú ideig meghatározta, sőt Magyarországon a hétköznapi beszédben ma is meghatározza, e képből teljesen hiányzik.

Tulajdonképpen már a „ki a magyar?” viták első szakaszában, az 1830-as években is volt fő külső erő, amely az identitást veszélyeztette, konkrét lépéseivel, szándékaival, érdekeivel számos „magyar” projektet veszélyeztetett. Hol kimondva, hol ki nem mondva, ez a „németség”, az „osztrákok” a Habsburgok, a labancok, vagy ezeknek a jelenségeknek és formáknak valamilyen kombinációja volt. Ez volt a kihívás. A későbbi „ki a magyar?” vitákból a németek eltűntek, az oroszok/szovjetek azonban a helyükön ott soha meg nem jelentek. Velük szemben ideológiailag nem kellett emancipálni a magyar identitásokat. A kisebbségi társadalmakban nyilvánvalóan a többség és annak állama, államigazgatása a kisebbségi közösségeket fenyegető erő. Vele szemben kell védekezni, tőle kell elsáncolódni, az ő hatásait kell közömbösíteni – amilyen mértékben csak lehet. A szlovákká válást, a magát szlováknak vallás könnyűségét, a nyelvi hatásokat, az életviteli jutalmat, az esetleges karrier-pluszokat tartja ma a hozzászólók zöme a legfőbb veszélyforrásoknak a magyar identitások fenntartására. Ha szabad lehet itt, mint minden hasonló esetben a mézesbödön és a korbács valamilyen irányító keverékéről beszélni, akkor mintha a vitatkozók többsége számára fontosabbak lennének a mézesbödönből levezethető veszélyek, mint a korbácsnyomok (amelyekről keveset beszélnek, lehet, mert azok amúgy is nyilvánvalóak és sokat nem érdemes vitatkozni róluk). De a magyarországi, a szlovákiai létre vonatkozó közvéleménybéli sztereotípiákkal ellentétben a szerzők két szempontból is másképp beszélnek. Először is, visszafogottak a szlovákiai politikai rendszer identitásépítő vagy identitásromboló hatásainak megítélésében. Teljesen érthetően környezeti többségi, szomszédsági, iskolai rendszerbeli problémákra utalnak, amikor a nem hozzáértő, de magyar nemzeti kategóriákban gondolkodó anyaországi olvasó esetleg több politikai panaszt, utalásokat, szervezett és hosszú távokon ható rossz szándékokat és hasonló jogkövetelő programpontokat várna. Szó van feszültségekről, aránytalanságokról, eltérő jogi lehetőségekről, mindenféle aszimmetriáról, de nincs szó kikerülhetetlen összecsapásokról, kizárólagos rossz szándékról és alig leplezett folyamatos elnyomásról. Különböző aszimmetriák állandósultak, és hatásuk negatív, de senki sem, még az erősebben nemzetiek sem állítják (legalábbis itt, ebben a szellemi közegben), hogy összefüggő üldözésről és kizárólag intézményesített tervszerű rosszindulatról lenne szó. Persze, az eredmények együttes hatása így is identitást bomlaszt és asszimilál, de szó sincs arról, hogy ez kizárólag politikusi akaratokból következne. Másodszor, még a negatív hatások bemutatásánál is minden esetben szó van a magyar közösségi részfelelősségről is. Még ott is, ahol a szlovák hatás egyértelműen és csak negatívnak tűnően jelentkezik, vannak kijelentések arról, amit a magyar intézményrendszer nem tett meg, arról, amiben a magyar elit tévedett, vagy olyan lépésekről, amik elképzelhetők lettek volna, de mégsem történt semmi adott ponton. Sehol, egyetlenegy szövegben sem találtam kizárólagos mutogatást a többségre, és teljes önfelmentést. Valamennyi szerző a maga témája kapcsán igyekszik nemcsak értelmezni, hanem részben indokolhatóként magyarázni is azokat a különböző negatív mozgási irányokat, amelyekből különböző anómiák alakulnak ki a magyar közösségekben. És ezekből az értelmezésekből próbál azután valamilyen használható cselekvési programot is a maga vagy a szakmai közössége számára meghatározni.

Egy sajátságos ellentmondás látszik az érvelésmódokban. Sok ponton a szlovák iskolarendszeren, a többségi állam logikáján vagy akár a többségi szomszédi hálózatokon nem lehet túllépni. S ezek kezelésében a mozgásterek sokszor szűkek maradtak. De mert cselekedni kell, indokoltan elsősorban a magyar kisebbségi téren belül mégis autonóm módon kivitelezhető ötletekkel, programpontokkal foglalkoznak akkor is, ha ezek önmagukban áttöréseket valószínűleg produkálni nem tudnak. Lehet, hogy ezekben a metszetekben a projektek hatásfoka rossz, és rosszabbul befolyásolják a mozgást. De legalább itt történhet valami.

Az elmúlt néhány év konfrontatív szlovák–magyar identitáspolitikája magyarországi képéhez mérten, egészében a projekt kiegyenlített és sokkal több megértést tanúsít – minden rendszerkritikával együtt is – a szlovákiai rendszerek logikája iránt, mint amennyi belátást vagy empátiát a szlovákiai magyar elit gondolkodásáról a magyarországi kisebbségi ügyekre érzékeny közvélemény itt elképzelne.

Asszimiláció

Ebben a szövegkörnyezetben vetődik fel itt az asszimilációs probléma is. Az asszimiláció legfontosabb csatornái az érintkezés természetes színterei: vegyes párkapcsolatok, vegyes munkahelyek, vegyes etnikumú gyermekközösségek. Ez mind ismételten jelzi, hogy a szlovákiai magyarság egyre több életszférában viszonylag kevéssé különül el, zárkózik be saját hálózataiba, él a többségtől független életet. Nyilvánvalóan mások a nagyvárosi szórványok és a falusi, kisvárosi esetlegesen kisebbségi többségű területek hálózatai. És vizsgálatoknak kellene az e vonatkozásokban is a Kárpát-medencei magyar közösségeket összevetni. De úgy tűnik, hogy például a romániai magyar társadalom igen nagy része a románoktól sokkal elszigeteltebben él, mint a szlovákiai magyarok a szlovákoktól. Ott is vannak persze vegyes intim kapcsolatok, de ezeket gyakran csak igen nagy társadalmi nyomással, családi ellenállással szemben lehet gyakorolni. A lakókörnyezetek sokszor még mindig elkülönülnek, és sokkal kevesebb intenzív interakciós helyzet adódik. Vannak, ahol nem, de ezek nagy részét a romániai magyar politikai gondolkodás eleve sok tekintetben utóvédharcot folytató diaszpórának véli. Olyan helynek, amelynek működtetése nem lehet hosszú távon könnyen kivitelezhető. A szlovák–magyar együttélési kép ezzel ellentétben – legalábbis az itt elemzett vitaszövegekben – sokkal nyitottabb, befejezetlenebb, kiegyenlítetlenebb. Itt mintha sokkal több színtéren volnának közelebb a szlovákok és a magyarok egymáshoz, és éppen ezeknek a helyzeteknek az etnikai elvarratlansága az oka többek között a szövegekben vizsgált problémáknak.

Népességmozgás

A vitaindító az identitáskérdést kifejezetten a népességszám változásához köti. Több hozzászóló jelzi, hogy nem egyszerűen a létszámról, hanem a népességszám egyfajta mitizált csoportazonosság-képző jelentéséről van szó, a félmillió „lélektani határ”, és előbukkan az 1945 utáni etnopolitikailag legsötétebb esztendők emléke is. A fogyást a megszólalók elsöprő többsége az asszimilációs hatásnak és nem csak, de különösen az annak kiemelt hordozójaként [?] megélt vegyes házasságoknak tudja be. A vitában, Gyurgyík László demográfus hozzászólásán kívül, ehhez nincs sok szám. Mások bemutatnak megtapasztalt [?] arányszámokat a vegyes családok gyermekeinek nyelv- és iskolaválasztásáról. Nem világos, hogy helyi mérésekről van szó valamilyen magyar közösségekben, esetleg léteznek hivatkozott és a magyar értelmiség között közkézen forgó statisztikák? Elvben ilyeneknek azért kellene valahol lenniük. Vagy egyszerűen személyes vagy kisközösségekben megélt tapasztalatokat hallhatunk túláltalánosítva?

Gyurgyík hozzászólása, mely szerint a magyar etnikumnak van egy 90%-os magja – amely nyelv és identitás szempontjából is magát ide sorolja és lehet egy 9–10%-os perem, amely csak az egyik mutató szerint sorolja magát egyértelműen ide –, más etnoszok tapasztalatai szerint is valószínűsíthető. Ha a kemény mag lemenne 60–70%-ra vagy ez alá, akkor valóban lehetne az etnikai csoport belső integrációját veszélyeztető mozgásról beszélni. De egy modernizálódó társadalomban, ahol viszonylag magas a hagyományos nyelvhatáron kívüli munkavállalás és intenzív a közösségek közötti személyes érintkezés, itt azért az általa bemutatott arányszámok mellett igazi veszélyekről, nehezen visszafordítható lemorzsolódásról talán még aligha lehet beszélni. Legalábbis mindaddig, amíg nem ismerjük alaposabban e folyamat dinamikáját. Elvben az ilyen etnikai perem a maga konkrétságában folyamatosan változhat, lehetnek kilépők és belépők, és valamilyen időszakban a folyamatoknak lehet a mérlege akár negatív is. De hát itt az etnikai elit megfogalmazhat kívánatos mutatókat. Mondjuk, szeretném 1–2%-kal két-három évente csökkenteni, a mag fele eltolni a puha peremet. De még egy nagy integrációs erejű és kifele is vonzó kisebbségben sem hinném, hogy akár elvileg is 95%-os mag fölé lehetne bárhol is eljutni.

A vitában két-három hozzászólás persze jelzi, hogy a szlovák asszimilációs nyomáson mint legfőbb fenyegető faktoron túl jelentkeznek más tényezők is – például az alacsonyabb születésszám a magyarok között és a romák változó identitása. De ezek hatásának valódi súlyára nincsenek hivatkozások – legalább nagyságrendileg. S természetesen nincsenek számok a vándormozgásokról sem. Pedig azért – legalábbis ami a kiinduló adatokat illeti – nem kellene teljesen a sötétben tapogatózni. Miután a vita egy konkrét veszteségszámból indult ki, néhány próbaszámítás nem rontaná a tisztánlátást (lehet, persze, hogy ezeken már túl vagyunk):

a. A Kárpát-medencei magyarok alacsony, pontosabban a környező nemzetiségek legtöbbjéhez mérten alacsonyabb élve születéseiről már könyvtárakat írtak. Ha a két népszámlálási időpontban ezek a mutatók ismertek etnoszonként, településtípusonként vagy régiónként, akkor mondjuk a magyar és szlovák mutatókból kiderül, hogy mekkora a valós népmozgalom, s az is belátható, hogy mi lett volna a helyzet, ha a többséghez közelibbek lettek volna a mutatók (persze, nemcsak az élve születési, hanem a haladósági szintek is). A magyarázatok sohasem egyetlenek, de ezért máris látni lehetne, nagyságrendileg mi következik magából az alapmozgásból.

b. Nem értem, miért nem merül fel az áttelepülési veszteség Magyarországra? Tudjuk, hogy a vándorlás Szlovákiából Magyarországra sokkal kisebb, mint más magyar közösségekből, Romániából, Ukrajnából, Szerbiából. De ezért teljesen elhanyagolható lenne? Hogy mondjuk, családegyesítésből, tanulmányok utáni munkavállalásokból, új házasságokból stb. tíz év alatt ne jött volna ki néhány ezres, talán még nagyobb mínusz? Ráadásul itt nem kellene a sötétben tapogatózni, ezek a számok elvben a magyarországi statisztikákból könnyen kibogarászhatóak.

c. Legalább kísérletképpen feltérképezhetők lennének azok a veszteségek, amelyeket a szlovák(iai) elvándorlás sodor magával osztrák, német, cseh letelepedés fele. A b. és a c. a legértékesebb, leginkább képzett munkaerőnél azért bizonyára nem elhanyagolható.

d. S bár elszórt helyi mérések vannak, de összefüggően még keveset tudunk a változó roma identitások hatásáról a magyar etnikai létszámokra. Azt a vita résztvevői is konstatálják, hogy a lemorzsolódás egy része elvben következhet a roma disszimilációból. Akár úgy, hogy a roma mellett második identitásként nem marad meg a magyar (-nyelvűség vagy -identitás), s más sem jelentkezik. Vagy a második, „felső” asszimilációs mintát már nem a magyar, hanem a szlovák fogja jelenteni. Esetleg valakiknél a három együtt? Akárhogy is van, nyomát sem látjuk a magyar identitásvitán belül annak a kérdésnek, hogy akkor tulajdonképpen mit szeretnénk: a romák a magyar etnikai közösség részét képezzék-e (akár második identitással). Vagy bár a létszámra szükség volna, mert nélkülük stabilan és folyamatosan a magyar közösség létszáma a „lélektani határ” alatt reked, de azért nem szeretnénk igazán azt sem, hogy a többségiek, egyáltalán a szlovákiai középrétegek szemében a romákból túlságosan sokan ide, a magyarsághoz kötődnének. Hiszen ez egy konzervatívabb közönség számára „rontaná” az egész etnikai közösség „külalakját”. Akkor mit kellene itt tenni tudatosan? Vagy történik, ami történik?

Ha ezek a tényezők mind hatnak, aligha lesz az asszimiláció, a napi elszlovákosodás számszerű hatása akkora, mint amilyennek a vita résztvevői azt önmagában – „meghatározó faktorként” látják.

A modernizációs lemaradás

Ugyanakkor csak egyetlen hozzászóló említi és ő sem főproblémaként a magyar közösség modernizáltságának kérdését mint asszimilációs problémát. Végül is, felfogásunk szerint minden többségi „természetes” és „tervezett” asszimilációs nyomás leggyakrabban kezelhető lenne modern körülmények között, ha a kisebbségi és többségi miliők modernizációs szintjei egészükben összemérhetőek lennének.

Természetesen nem tehetünk komolyan egészleges, átfogó kijelentéseket az ország szlovák és magyar társadalmi környezeteiről. A miliők közösségekre tagozódnak, vannak erősebben és gyengébben modernizált, nagyvárosi és falusi élethelyzetek. Vannak kisebbségi életstratégiai döntések, amelyek elsősorban a számukra otthonos élethelyzeteket, kulturális miliőjüket favorizálják akkor is, ha azok esetleg korlátozottabb életpályákat, szakmai előmenetelt és talán jövedelmet kínálnak. És választhatnék épp ilyen kisebbségi miliőket, mert azokban valami okból – a kisebbség sajátos kulturális tőkéjéből, külső kapcsolatrendszeréből következően több van.

A 19. századi Felső-Magyarországon a magyar az akkori nyelvhatártól északabbra is a középosztály, a városi rétegek, a képzettebb osztályok (egyik) nyelve volt. Mindez részben persze eredménye volt, különösen a 19. század második felében egy erőszakos iskolapolitikának is, de az igazán csak egy létező kulturális szerkezetet erősítette fel, tette markánssá. A huszadik század elejéig rövid és hosszabb távú magyar asszimilációs folyamatok felerősítették az egész térségben a magyar etnikai jelenlétet.

Érdekes módon azok a mostani hozzászólók, akik aláhúzottan modernisták és pozitívan említik, hogy családjuk történetében is hányféle etnikai elemet találnak – így a magyar mellett szlovákot, lengyelt, németet, esetleg csehet, ukránt –, az asszimilációt mégiscsak egyfajta újabb folyamatként említik. Amikor akkortájt családjuk így magyarosodott, az progresszív elem volt, amikor abból most esetleg valakik kiválnának és szlovákká lesznek, az tiszta veszteség. Csak egy-ketten érzékelik, hogy a családtörténetek is bizonyítják, az azonosulások, nyelvhasználatok – divatok, politikai kényszerek, kívánatos életminták, közvetlen környezeti nyomás és még számtalan más elem hatására – időben változnak.

Az 1918 utáni időkben az államváltásból, a gazdasági átrendeződésből, későbbi politikai erőszakhullámokból és holokausztból is következően, ezt az egykori felső-magyarországi magyarul is beszélő, magyar identitással is rendelkező urbánus réteget a történelem kimosta. Legfeljebb szilánkjai maradtak Kassától a Szepességig, Besztercétől Selmecbányáig. E réteg megroppanásával vagy részleges pusztulásával az országban veszélyesen fogyni kezdtek a magyarnak vagy annak is számító elitcsoportok. Azok, akik magukhoz vonzották volna a falusi kisvárosi magyarokat, sőt azokat a szlovákokat is, akiknek ez a miliő azért tetszett. A hagyományos nyelvhatártól délre egy ideig a magyar kisvárosi elit azért kitartott, viszonylag összefüggő sávjai még ma is léteznek, de az 1945 utáni diszkriminációs politika, a telepítések és áttelepítések, majd a csehszlovák ipartelepítés következményei, tartós hatásai közismertek. Mindebből következően, ha valaki nem akar falusi-kisvárosi közegben szolgáló értelmiségi maradni, vagy talán nagyobb városban, de általában magyarul működő szlovákiai kulturális és médiaértelmiségi lenni (s ez azért nem nagyon nagy munkaerőpiac), akkor a modernizáció életterei számára elsősorban szlovákok lesznek. Ezért is mérik olyan sokan a vitában is a magyar iskolák minőségét abban, mennyire tudják az onnan kikerülőket jól megtanítani szlovákul. S ez nem egyszerűen munkaerő-piaci ügy, legalább annyira megnyíló modernizációs életterek kérdése is. Én elsősorban ennek tulajdonítanám, ha ez valahol valóságos hangulat, amiről valaki a vitában azt mondja: „nem módi magyarnak lenni Szlovákiában – még egymás között sem.”

Elvben mindezen valamennyit változtathatnának a magyarországi határon átsugárzó megtartó hatások. De a hozzászólások ezekre lényegében nem utalnak. A dél-szlovákiai ipartelepítés gondjairól a vitában most nem esik komolyabban szó. Úgy látszik, a probléma annyira átfogó és nyilvánvaló, hogy a közösség most nem kapcsolja azt az identitáshoz, de még a demográfiai ügyekhez sem.

A valóságban azonban, s ezt bár mindenki tudja, szinte külön senki sem hangsúlyozza, a „déli etnikai szalag” magyarországi modernizációs környezete radikálisan eltér a Duna melletti síkságon és az Ipolytól keletre.

A Bécs–Budapest vasút és autópálya mellett intenzív újraiparosodás folyt tulajdonképpen már a 60–70-es évektől, és kezdődött újra a 90-es években. A multik ide települő ipartelepeinek elsősorban pontszerű szakmunkásigénye volt, kis- és középvállalatokat csak szerényebb mértékben vonzottak maguk után. A Duna-hidak e munkaerőpiac-építési stratégiába szervesen beépültek és a minőségi szakmunkásigény egy részét maguknak a folyó szlovákiai oldaláról biztosították. Feltehetően a legminőségibb szakmunkások egy részét sikerült átszívni, a napi ingázás ezeket egyébként a magyar oldalon végül is olcsó alkalmazottakká tette, mert lehetett őket úgy folyamatosan foglalkoztatni, hogy nem kellett hozzájuk infrastrukturális beruházásokat kötni. A vitában nem derül ki, hogy ezekből az emberekből a Duna szlovákiai oldalán képződött-e új helyi magyar munkásarisztokrácia, vagy mégsem. De az ipari igényekből következően az érintett létszámok azért nem óriásiak. Bár ahhoz talán elég nagyok, hogy mellettük mégse maradjanak nagyon értékes szakmai csoportok lekötetlenül. Olyanok, amelyek mégis odavonzanak egy a dél-szlovákiai munkanélküliséget felszívó jövőbeli nagyberuházást. S ha ez mégis elindulna, úgy annak szükségszerűen vetélkednie kellene a munkaerőért a mai magyarországi ipartelepekkel. Talán ellentmondásosan, de a magyarországi oldal azért itt ma mégis gyakorol hatást a túlpart magyar közösségeinek státuszára, helyi identitásának megerősödésére.

Érdekes módon azonban a vitában csak elszórtan, véletlenszerűen, nem kiemelt problémaként jelentkezik az Ipolytól keletre, s különösen a Gömörben, Abaújban, Zemplénben kialakult helyzet. A szlovák határ menti terület Magyarország legelmaradottabb vidékei közé tartozik, térségmegtartó ereje minimális, a korábban ott kialakult ipar zöme elpusztult. Aki felfele törekszik, az a magyar oldalon is menekül innen. Innen a szlovákiai oldalon státuszemelő, modernizációs hatásokat várni, olyanokat, amelyek a helyi magyar közösségeket már csak az általuk kínált szigeteken keresztül is kívánatos alternatívaként jelenítik meg a szlovák nyelvi jövővel szemben, ebben az állapotban várni aligha lehet. A balassagyarmati, putnoki, sátoraljaújhelyi iskolák, helyi könyvtárak persze így is töltenek be fontos etnikai tudatépítő és közművelődési funkciókat a szlovák oldal magyar közösségei számára. De hát ezek hatásrádiusza az anyaországban is minimális.

Mindazonáltal a vitában nem bukkan elő egy furcsa előny, ami most a régió elmaradottságából következik, s ami könnyen nem olvad. Az eddigi etnikai közösségi pozíciók konzerválódtak. Ha gyors felzárkózás kezdődne, ez erősítené az integrációt a szlovák nemzetgazdaságba, és ez a modernizációs típus kiegészítő nyomást jelent a kisebbségi léthelyzetekre. Ha a magyarországi oldalon indulna el valami számottevő, az délre vonzaná azokat, akik nyelvtudásuk, kapcsolati tőkéjük révén abban részt tudnak venni, tehát esetleg növelné az elvándorlást. Ma egyik külső vonzás sem létezik.

S etnopolitikai szempontból a status quo azért nem a legnegatívabb szcenárió. Ráadásul azok a szerényebb összegek, amelyekkel magyar iskolahasználatra akar s tud a budapesti kormányzat rábírni szülőket, nyilvánvalóan attraktívabbaknak tűnnek egy depressziós régióban, mint egy gyorsan gazdagodó vidéken. A jelenlegi pozitív diszkriminációs eszközök itt még hatékonyak lesznek/lehetnek.

Vegyes házasságok

S itt lenne érdekes visszatérni a vitában az identitásromlás egyik sarokköveként megjelenített vegyes házasságok kérdéseire.

Mindenekelőtt egy megjegyzés. Úgy tűnik, hogy e kérdésről sok embernek vannak megfigyelései, személyes tapasztalatai, hiszen a vegyes házasságok nem számítanak ritkaságnak. Azonban olyan cikket nem találtam, amelyben valaki a saját vegyes etnikumú családjában kialakult helyzeteket a személyes konkrétságában mutatta volna be. Vagy ahol a testvérek, sógorok, a rokonság ilyen tapasztalatairól, dilemmáról lenne szó. Vajon miért? Mert a vegyes családokban élők ritkábban használják a szlovákiai magyar médiát és az egész vitáról nem is hallottak? Vagy talán a mégis megszólaló magyar értelmiségiek családjaiban ilyesmi esetleg nem ritka, de egy ilyen fórumon nem felvállalandó?

A vitából nem úgy tűnik, hogy a megszólaló magyar elit ismerne kutatások eredményeit a szlovák–magyar vegyes házasságokról. A létező népmozgalmi és szociológiai adatok különben sem jelenítik meg a „vegyesen egybekelők” társadalmi rétegződését.

Ugyanakkor hasonló vegyes etnikumú posztkommunista államokban, mint az egykori szovjet tagköztársaságokban, vannak vizsgálatok, amelyek az 1980-as és a 2000-es évek adatait vetik össze. A moszkvai Arutunjan csoport észt, grúz és üzbég vegyes házasságokat vizsgált – többségükben oroszokkal – az új köztársasági fővárosokban. Figyelemre méltó, hogy az (új?) vegyes családok összetétele gyorsan változik. Míg az 1980-as években, a szovjet korszak végén a vegyes családok zömmel értelmiségi miliőkből kerültek ki, s talán önmagukban is egyfajta nyitottság, modernizáltság, magasabb iskolai végzettség szimbólumai voltak, addig a mai mozgás ezzel ellentétes. Az értelmiségiek az új államiság első évtizedeiben, az erősödő nemzeti mozgalmak korában egyre nagyobb arányban az etnikumon belülről választottak párt, s a vegyes házasságok aránya gyorsan csökkent. Viszont könnyebben választanak maguknak párt az etnikai elemtől függetlenül az alacsonyabb státuszú és iskolai végzettségűek. Sem ilyen átalakulásról, sem annak hiányáról a szlovák–magyar metszetben nem tudósítanak a hozzászólók. Azonban a szövegeket olvasva mintha az érintettek között inkább lenne szó hagyományosan képzettebb csoportokról. A falusi környezetben valószínűleg az alacsonyabb iskolázottságnak inkább külön élnek, de a kisebb városokban az alacsonyabb iskolai végzettségű miliők már valószínűsíthetően keverednek. Pontosabb nagyságrendek és mozgási irányok ismerete nélkül azonban az ügyről komolyan beszélni azért nem könnyű.

Néhány hete egy pozsonyi kultúrházban találkozót szerveztek Malina Hedviggel. Mint kiderült, a lány valódi celebritás, képes komoly tömeget vonzani mindkét közegből. Természetesen, fogalmam sincs arról, hogy ott hányan voltak magyarok és szlovákok. De szlovákok is szépen voltak. Ők egy kemény, határozott magyar lányra lehettek kíváncsiak, aki, míg politikai jogaiért küzdött, nem érezte magát „etnikailag megsértve” olyan fokig, hogy szoros kötődését, magánkapcsolatait a másik oldalon felégesse. S úgy maradt magyar szimbólum, hogy közben nyilvánvalóan számukra Hedvig hozzájuk is tartozott. A történetnek kétségtelenül van egyfajta interetnikus, demokratikus hozadéka.

A magyar iskola

Az identitáspolitikát nagy részben a hozzászólók a magyar iskolaügyön keresztül érezték megközelíthetőnek. Nyilvánvalóan a legtöbb lakókörnyezetben a magyar iskola az egyetlen magyar kisebbségi intézmény. Annak minőségéről, állapotáról, mozgástereiről beszélve a hozzászólók magáról a kisebbségpolitikáról is beszélnek. Más magyar szervezetről feltehetően személyes tapasztalatuk nincs. A kisebbségi vezetők, aktivisták jó része is mai vagy egykori pedagógus. Számukra is a nemzetiségi iskolaügy lesz a legközelebbi terep.

Ebből következően érthetően egy magyarországi „Ki a magyar?” vitához képest az itt taglalt iskolai súlypontok talán a legegyszerűbben szembetűnő különbségek. Ott e nemzethez tartozás, a nemzeti és etnikai identitás működtetésének az iskola legfeljebb egyik, de semmiképpen sem „legfontosabb” színtere. Itt meg épp ellenkezőleg, sok-sok ember számára a kisebbségi iskolaügy lesz az etnikumépítés és -fenntartás legfontosabb szcénája. A közösségépítés más fórumai, médiától politikai pártokig, ha léteznek, akkor csak valahol messze, távolabb. A kialakult vagy vélt feladatmegoszlás azonban, úgy tűnik, mintha néhány ponton túlterhelné a kisebbségi iskolát. Olyan ügyek kezelését is tőle várjuk, amelyekre nem biztos, hogy igazán felkészült. S utána, persze, számon kérjük rajta, hogy rosszul teljesít.

Háboroghatunk, persze (együtt Hunčík Péterrel) azon, hogy valamelyik szlovák iskolában a diákok közül néhányan a szünetben egymás között magyarul beszéltek. De én tulajdonképpen örülnék annak, hogy a diákok polivalensek voltak/maradtak. A szlovák iskolában kötöttek ki, de tudták, hogy az osztályban, iskolában kik magyarok, vagy hogy kikkel lehet magyarul is beszélni és az iskolai tagságot (egyelőre?) nem fogták fel teljes identitásváltásként. Vegyes etnikumú vagy nyelvhasználatú közösségekben ez a világ legkülönfélébb helyein alaphelyzet. Meg lehet tanulni, fenn lehet tartani a közösségerősítés legkülönfélébb technikáit ilyen helyzetekben is. A magyar mozgalmak, az önkormányzat, politikai pártok, esetleg maguk az iskolák, ha jól értem, sehol sem működtetnek magyar köröket, fakultációkat szlovák iskolákban vagy egyáltalán szlovák közegben. Nincsenek (kiegészítő?) képzési formáik magyarul valamennyit tanulni hajlandó, de nem magyar anyanyelvű, esetleg éppen vegyes családokban felnövekvő fiatalok részére. Nem létezik olyan „pozitív diszkrimináció”, amely a szlovákokat venné rá magyar fakultációkra. Pedig valamennyien egyetértünk abban, hogy épp az együttélés érdekében erősíteni kellene a magyar kulturális jelenlétet a vegyes közegben. És mintha már megállapítottuk volna, hogy a szigorúan vett magyar identitásúak száma nem nő komolyan. Sőt…

Félreértés ne essék, nem kevesebb, hanem több magyar nyelvi képzést szeretnék. S egyre több olyat, amely kapcsolathálókat erősít. Amely nyilvánvalóan akkor tanít jobban szlovákul is magyar iskolákban, ha figyelemmel van arra, hogy nem anyanyelvű diákokkal dolgozik. Hogy a szlovákot idegen nyelvként tanítja, akkor is, ha azt a gyerekek gyerekkoruk óta azért folyamatosan hallják maguk körül. Itt valószínűleg a szlovák oktatási bürokráciát kellene ehhez legyőzni, de a magyar iskolai bürokráciára is hatni kellene erősen, ha azt szeretnénk, hogy jobban át- és visszacsábítson legalább részben a magyar táborba a szlovák nyelvi miliőből. Lehet, hogy valaki azt gondolja, nem kell átmeneti, köztes formákat favorizálni, elismerni, mert azzal a kemény magot gyöngítenék. Esetleg, ha ilyen átmeneti vagy vegyes formákat a közösség nem csak hallgatólagosan megtűr, hanem még valahogy el is ismer, akkor tulajdonképpen azokat attraktívabbakká teszi. Mindenki tudja, hogy egy vegyes etnikai közösségben azok létezése is természetes, de legalább tartsuk karban azok rosszérzéseit, akik ezt a vegyes közeget használnák is. Hadd higgyék valahol mélyen, hogy ők azért most ilyenkor valami rosszat vagy legalább is „politikailag nem korrektet” tesznek.

Neopurizmus

S ezzel elérkezünk a modernitáshiány mellett az ügy másik alapproblémájához (a vitában Öllös László ír róla nagyon világosan). Egy sajátos kizáró purizmushoz, amely egyébként a magyar önmeghatározásokat különböző módokon Trianon óta – ugyan különböző intenzitással és konfrontációs módokkal – jellemzi. Amely egy olyan helyzetre, amelyben a magyar identitásúak száma nem nő, sőt számos térségben csökken, nem azzal válaszol, hogy megkönnyítené a csatlakozás, a belépés, az azonosulás lehetőségét, hanem furcsa módon azt inkább megnehezítené. „A magyarság nem pusztul, tisztul” – idéz valaki egy 2006-os választási anyagot. Kizárnának, visszaminősítenének, itt csak kulturális és nem származási alapon, de nem teljes értékű magyarnak tekintenének valamilyen csoportokat. Azt sugallja, hogy van valamilyen magyarságteljesítmény (iskolázottsági típus, nyelvhasználati forma, politikai azonosulás), amelyet ha bármilyen okból valakik maradéktalanul nem teljesítenek, kizárják magukat a közösségből. S azt hiszi, hogy akik ezeket nem vállalják, nagyobbrészt azért teszik, mert ahelyett, hogy életvezetésükben mindenekelőtt a saját korábbi vagy „régibb vágású” identitásuk ápolásával törődnének, eltévednek, de ha még erre felhívják figyelmüket, megjavulnak és visszatérnek. Vagy egy másik felfogás szerint ezek talán már nem, de legalább mások nem, vagy egyre kevesebben követnék őket ezeken az ösvényeken, mert megtapasztalják, hogy a közösség elítélné őket, ha ilyen módon élnének, taníttatnák gyermekeit. Mindkét esetben pedagógiai értelme van a szigornak. Így lehet a további bomlást megállítani, sőt a már kiváltak közül is többeket visszatéríteni.

Modernista szempontból ez a gondolatmenet könnyen támadható. De hát a szlovákiai magyarok többségének élethelyzetei láthatóan nem modernisták. A lassú erózió foka nem az, hogy figyelmetlenségből, túlzott elmerülésből az anyagi világban az emberek egy csoportja megfeledkezett arról, hogy identitását azokon a módokon erősítse vagy tartsa karban, ahogyan azt szülei tették. Egy részük identitása esetleg tényleg változik. Másoké egyáltalán nem, de működtetésükre számos okból következően nem a hagyományos formákat, például az elkülönülő magyar iskolaügyet, a templomot vagy a közösség más hagyományos fórumait választaná. Másokat meg nem kínálnak neki. Sőt legszívesebben elmagyaráznák neki, hogy más eszközökre ne is számítson, jöjjön szépen vissza az ezeket az eddigi meghatározó módon használók közé. Persze, az illetők már alig vagy nem használják a csökkenő példányszámú szlovákiai magyar sajtót vagy a korlátozott elérhetőségű helyi magyar fórumokat. Ezért a rosszallásról, a helyes magatartást elváró pedagógiai szándékról valószínűleg nem sokat tudnak. Ettől a többieknek, akik még e kommunikációs hálózat hagyományos fogyasztói, még rosszabb lesz a kedvük.

Ugyanakkor fontos azt is jelezni, hogy az anyaországban megtapasztalt módon kizárási programok, szerencsére az itt áttekintett megszólalásokban egyáltalán nem jelentkeznek, talán a szlovákiai magyar közéletet még látensen sem jellemzik. Esetleg ilyen nézetek persze, mégis léteznek, de hirdetőik tudták, ebben a közegben nincsenek komoly vásárlóik. Esetleg egyszerűen a vitát működtető Kerekasztal vagy Szalon ezeket a fórumról kizárta.

Összefoglalás

1. A vitában szélsőséges álláspontok egyáltalán nem jelentek meg, s ez az egész identitásvitát pozitívan különbözteti meg a hasonló anyaországi fórumoktól. A nemzetkarakterológiai viták szerencsésen elmaradnak.

2. Szinte mindenki tulajdonképpen kevésbé konfrontatív, mint ahogyan azt külső olvasó a szlovák–magyar politikai viták előző 5–8 éve után várná. Előbukkannak a szlovákiai magyar nyelvi és kulturális terek 20. századi szinte folyamatos visszaszorulásával kapcsolatos negatív tapasztalatok, a kétnyelvűség általános kiterjedése az élet szinte valamennyi területére és az ebből következő tartós diszkomfortérzés. S ennek hatása is politikára, hétköznapi életérzésekre (például Grendel leírásában). De a végül is megszólalók többsége praktikus ügyekkel foglalkozik. Azt vizsgálja, mit tehetnek a magyar közösségek helyzetük javításáért most, s talán részben ezért kudarcélményeit az utolsó hatvan–nyolcvan évből nem fordítja le aktuális számlákra a többségi világgal szemben. Bár egy anyaországbeli olvasó, s nem is feltétlenül csak a nemzeti konzervatív, reflexszerűen a szlovákiai megszólalóktól valami ilyesfélét várna. De az érzelemmel átitatott vádbeszédek műfaja itt tulajdonképpen nem bukkan elő. Hiányuk okait külső elemző megállapítani nem tudja. Monszunban mindenki tudja, hogy naponta esik az eső. Ez nem tárgya a napi diskurzusnak? Vagy vannak kódok, amelyek ezt az alapérzést esőkabát és esernyővásárlási tanácsadássá alakítják át? Esetleg a magyarországi közönség valóban egyetlen kisebbségi műfajt, a kinti többségekkel szembeni vádbeszédeket szokta meg és tudja kizárólag kezelni? Úgy véli, ez szól hozzá. Ezt fogalmazzák, adják elő az ő fülei számára. Minden mást úgyis a helyi, kisebbségi közönség konyhai megbeszéléseire szánnak. Arra nem is érdemes figyelni. Mindenesetre szomorú lenne, ha mindebből már anyaországi beidegződések is következnének. A közismert történelmi államigazgatási, szabályzási sérelmek különböző lenyomataikban ma is szabályzási környezetet jelentenek (a részletekről, persze, többen is írnak). Mindenesetre a hozzászólók tömeges, rendszeres, erőszakos állami asszimilációs politikákról ma nem beszélnek. Talán csak egyetlen hozzászóló, Csáky Pál véli azt, hogy a szlovák média, politika stb. „azt célozza, hogy elidegenítsenek minket magyarságtudatunktól”. De ez nála is inkább kumulálódó hatás. S ismert liberális szerzők is, például Hunčík Péter inkább újabban az „ignoranciát”, a kisebbségi problematika kiszorulását, sőt kifejezésével a „direkt zaklatás” visszaszorulását érzik. Grendel pedig, a vitában egyedül, legalább valamilyen absztrakt autonómiaprogramot a közösséggel nyilvánosan is megfogalmaztatna.

3. Ha a „közvetlen zaklatás” valóban visszaszorult volna, akkor most a kisebbség szokatlan helyzetben találja magát. Az 1990–2000-es években a szlovákiai politika országos, sőt nemzetközi konfliktusok tárgyává vált. A konfliktus a zömmel az ország peremvidékein, kevéssé modernizált településeken élő közösségeket tulajdonképpen felértékelte, mozgósította. Nem kellett küzdenie a médiatérért, azt az összes felek együtt biztosították számára. Identitása nem magánügy vagy helyi közösségi kérdés, hanem nemzetközi viták tárgyává vált. Ezt természetesen számos magyar feszültségként élte meg, ugyanakkor ez a vita automatikusan konzervált helyi, korábban kialakult identitásokat, magyarságképeket. Mozgósított, felpörgetett. Ha a szövegeket jól olvasom, akkor a konfliktus lehűlése ezt a mozgósító hatást is visszafogta, a többségi nyomás is puhult, vagy átalakult. S a konfrontáció lanyhulását sokan személyi élethelyzeteikben is megkönnyebbüléssel, az elkülönülő és szembefeszülő kollektív identitások helyén puhuló frontvonalakat érzékelve élték meg. Ez azonban jelentheti a kisebbségi intézmények – iskolák, fórumok, politikai mozgalmak – iránti piac esetleges szűkülését is. Az új, alacsonyabb mozgósítási szintekre aztán először a magyar intézmények bizonytalanul reagálnak. A vita tulajdonképpen ezt az aktuális helyzetet tükrözi.



* Arra kértük a két szerzőt, vonják meg a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala és az Új Szó Szalon melléklete által szervezett Ki a magyar? vita mérlegét, foglalják össze és értékeljék a 2012. május 12. és november 3. közt megjelent hozzászólásokat. (A szerk.)

Tags: ,

Ethics Policy

Ethics Policy - Text