Autonómiával a nemzeti megmaradásért

Autonómiával a nemzeti megmaradásért

Mottóféle: Weber abból indult ki, hogy a politika céljai nem erkölcsi célok. Megvetéssel utasítja el „a lelkület nyárspolgári elpuhulását, mely, úgy véli, a politika ideáljait etikaiakkal helyettesítheti, ez utóbbiakat pedig ártalmatlanul azonosítja a boldogság előmozdításába vetett optimista reménnyel”. „Nem békét és emberi boldogságot kell leszármazottainknak útravalóul hagynunk – vonja le Weber a következtetést –, hanem örök harcot nemzeti fajtánk fennmaradásáért és kiműveléséért.”

Így jellemzi Max Webert, a szociológia és a politológia óriását (A politika mint hivatás és A protestáns etika szerzőjét) Kis János magyar filozófus A politika mint erkölcsi probléma című morálfilozófiai munkájában. Akárhogy is olvassa valaki M. W. eme, a politika végső céljait kijelölő gondolatait, egyértelműen megállapítható, hogy azok a nacionalizmus szóval írhatók le a legpontosabban. Ellentétben azzal a (felvidéki) magyar, kávéházi színvonalú vélekedéssel, hogy ez kártékony eszme, leszögezhetjük: ez csak abban az esetben igaz, amennyiben jogszűkítő. Amennyiben jogbővítő, s főleg kisebbségben: hasznos és erkölcsi kötelesség. Megmaradás nélküle el nem képzelhető. Tudom, hogy tudálékos értelmiségiek patikamérlegén szét lehet mérni, hogy meddig van az egészséges nemzeti érzés, s mikortól a (káros) nacionalizmus, de azt tapasztaljuk, hogy minden műliberális értelmiségi nacionalizmuskritika egy az egyben erodálja a (kisebbségi) társadalom nemzeti hűségét, tartását, s így legfőbb szálláscsinálója, lelki előkészítése az asszimilációnak.

A következő sorrendben fogok haladni: először megvizsgálom, ki is a magyar; majd feltárom, hogyan és mi juttatott minket az enyészet, az asszimiláció mostani szintjére; s legvégül megoldásra teszek javaslatot.

Az egész, társadalmi vitának szánt cikksorozat Tokár Gézának a magyarság mibenlétét kereső írásával indult. Leírom tehát ez irányú saját észrevételeimet, melyek csak az összegzésükben lehetnek újszerűek, egyes elemei eddig is ismertek voltak. Mikor magyar emberről beszélünk, sokszor mást értünk alatta, de világosan kitapintható háromféle megközelítés: magyar mint a magyar nép, etnikum tagja; magyar mint a magyar nemzet tagja; s magyar mint a magyar kultúrkör tagja.

magyar nép, etnikum (régiesen faj, fajta) tagja olyan ember, aki a közös származás tudatán alapuló összetartozás érzését ápolja magában. Mikor magyarságról beszélünk, elsősorban erre a transzcendens köteléken alapuló együvétartozásra gondolunk, ez a „mi-tudat” alapja. Ez nem jelenti, hogy a felmenőink között mindenkinek ilyennek kell lennie, de legalább egy ilyennek lennie kell.

Az etnikai lét tehát az alap, szinte minden nemzet ilyen alapon jön létre, Európában csak egy-két kivétel van (esetleg Svájc), ha egyáltalán… Ha egymást nem ismerő etnikumtársak találkoznak, elsősorban a közös nyelv alapján ismerik fel egymást, ez tehát nem politikai, hanem inkább kulturális kategória.

A nemzet azonban már nem kulturális, hanem politikai kategória. A nép (etnikum) akkor válik nemzetté, lép egy magasabb szervezettségi szintre, ha szállásterületén államot (nemzetállamot) hoz létre a célból, hogy annak erejével, hatalmával hatékonyabban védje magát a külső (esetleg belső) ellenségtől; s így biztosítsa fennmaradását, jövőjét. Ezen állami keretek a kultúra fejlődésének is lényeges feltételei. Nemzeti eszménynek tekinthető a magyar szabadság, a nemzeti függetlenség, a nemzeti megmaradás. Kisebbségben a megmaradás eszménye a minimálisnak tekinthető nemzeti cél, s így a nemzethez tartozás minimuma a megmaradást biztosítani tudó területi autonómiának mint politikai programnak a felvállalása. Egyénenként is, szervezetileg is. Sem a formális logika, sem emelkedettebb gondolat nem tarthatja a nemzet tagjának azt, aki a megmaradásért a politikai minimumot sem vállalja fel. Fennmaradásunk érdekében politikailag is magyarnak kell lenni, ha nem is pártpolitikusnak. A nemzetből tehát senki senkit nem tagad ki, ezt mindenki csak saját maga teheti meg nemzetpolitikai ügyekhez való politikai hozzáállásával. A nemzet tagja nemcsak a magyar etnikum tagja lehet, hanem ezen eszményeket valló más etnikumú ember is. Lehetnek (s vannak) német, zsidó, cigány származású tagjai is a magyar nemzetnek. És sok magyar nem tagja a nemzetnek, úton vannak az etnikummá való visszazülléshez, s óhatatlanul ebbe az irányba lökik nemzetüket is.

A magyar kultúrkör tagjai nem szükségszerűen tagjai a magyar népnek vagy nemzetnek. Ilyenek pl. a magyar cigányok, zsidók stb. (Egyesek közülük lehetnek tagjai a magyar nemzetnek, de ez egyénenkénti politikai kiállás kérdése.) A magyar (anya)nyelv és a magyar kultúrához való tartozás viszont elengedhetetlenül szükséges. (Itt jegyzem meg: a cigányokról szóló sorozatbeli megnyilatkozások üdvözlendők, továbbgondolásra érdemesek. De hogy iskolafenntartók lennének-e, ahhoz szociológiai eszközökkel kell megvizsgálni azt a gömöriek által megfogalmazott, internetes fórumokon gyakran olvasható megfigyelést, mely szerint a magyarok iskolaelhagyásának egyik motorja a cigányok miatt visszahúzó iskolai közeg.) Ezen a magyarságterületen egyértelmű célként fogalmazható meg, hogy a magyar etnikum és kultúrkör tagjai minél nagyobb számban legyenek tagjai a magyar nemzetnek, s ezáltal tudatos társadalmi és politikai cselekvésre váljanak alkalmassá. Ehhez járulhatnak hozzá a sikeres nyelvhasználati és kulturális kezdeményezések. Ezek eszközök, s nem célok! A kisebbségi sajtónak egyetlen kötelessége van: a nemzeti hűség, nemzeti tartás és az egészséges nemzeti szenvedély ápolása, terjesztése.

Az asszimiláció, amennyiben nemzethatalmi hegemónia fennállása alatt zajlik, sosem természetes. Ilyen lehetett a szlovákok és a csehek között a közös államban, de esetünkben ennek kolonizáció, deportálás, kitelepítés, „reszlovakizáció” ágyazott meg.

Van azonban belső motorja is: ez a nemzeti érzület meggyengülése. A szocializmus viszonylag jó kondícióban adta át a liberalizmusnak (liberális demokráciának) a felvidéki magyarságot. A 90-es népszámlálás még párezres gyarapodást mutatott. Azután a  liberál-individualista ideológia megkezdte pusztító előretörését, a közösségi eszmények rombolását. Még a hetvenes években is ritkaságszámba ment, hogy ha egy vegyes család magyar faluban települt le, a gyerekek ne magyar nemzetiségűek és iskolázottságúak lettek volna. Az ún. magyar nacionalizmus elleni harc – amit az FMK, és annak értelmiségi holdudvara hirdetett meg, abban a hitben, hogy a szlovák demokraták majd legyőzik a szlovák nacionalizmust – az egészséges nemzeti érzést vette célba és találta el. Ma már nacionalistának számít, aki azt mondja, hogy magyar gyereknek magyar iskolában a helye.

Nemrégiben Párkány környékén, szűkebb társaságban egy szülő elmondta, a fia szemrehányást tett neki, hogy nem szlovák iskolába adták: kommunikációs gondjai vannak a munkahelyén. Vajon milyen iskolába adja majd a saját gyerekét? A szlovák iskola az asszimiláció egyik legfőbb terepe. Ha megvizsgáljuk, mi viszi oda a gyereket, azt látjuk: a szülőknél döntő jelentőségű érv, hogy a gyerekek elégtelen szlováknyelv-tudással jönnek ki a magyar iskolából. Több szociológiai mélyriport jellegű beszélgetést folytattam érintett szülőkkel, kivétel nélkül ezt állították. Növeli a bajt, aki elfedi! A magyar iskolában a gyereket olyan szinten kell megtanítani szlovákul, hogy kikerülve az életbe, a nyelvtudása megfelelő legyen. Ezzel biztosítható, hogy majdan a saját gyerekét is magyar intézménybe írassa. Ezt sokan vitatják, de Lampl Zsuzsanna kutatásai is alátámasztják. A szlovák nyelvtanítás módszerének megváltoztatása a legfontosabb oktatásügyi kérdésünk.

Az asszimiláció másik turbómotorja a vegyes házasságokban helytállni nem tudás. Van pozitív példa: az a tapasztalat a katalán és a baszk autonómia területén, hogy az ottani vegyes házasságokból inkább katalán és baszk gyerekek jönnek ki, mint spanyolok. Ez azt jelenti, hogy a területi autonómia mint területi joghatóság úgy hat az emberekre, úgy igazodnak hozzá, mintha államterületi joghatóság volna. Katalóniában élünk, tehát katalánok vagyunk!

A cikksorozatban Hunčík Péter javaslatot tett mostani helyzetünk javítására, e szerint modernizálni kell a szlovákiai magyar társadalmat. Van mit tenni a kultúra, a civil szféra, a gazdaság, s az élet minden területén. De !!! Elég-e a modernizálás ahhoz, hogy a felvidéki magyarság megmaradását biztosítsuk, az asszimilációt és a minorizációt megállítsuk? A finnországi svédek társadalma teljesen modern minden eresztékében, mégsem állt meg az asszimilációjuk. Hat százalék körül vannak, de voltak már tízszázaléknyian is; a svéd többségű falvak száma egyre fogy, nemzetterületük egyre csökken, akárcsak nálunk. Mindez azon egyszerű oknál fogva, hogy a szárazföldi területükön nincs területi autonómiájuk, csak az Aland-szigeteken. Tehát hiányzik az az erős politikai fundamentum, amely stabilan megtartaná a csinos felépítményt. Ha bárhol körülnézünk Európában, azt tapasztaljuk, hogy a nemzeti kisebbségek fennmaradása területi autonómia nélkül lehetetlen. Ezt nem ismerték fel a kisebbségi minimum megírói közül a minimalisták, s ezért vált a szövegben szereplő megmaradás kifejezés üres lózunggá.

„(A felek)… megerősítik, hogy a határon túli magyarok identitása megőrzésének, közösségként való fennmaradásának és fejlődésének, valamint a szülőföldön való megmaradásának alapvető kérdése az önkormányzat, az autonómia létrehozása, összhangban a működő európai gyakorlattal és a nemzetközi normák szellemiségével.” Ez az tétel a Magyarország és a határon túli magyarság című tanácskozás Közös nyilatkozatában szerepel. Aláírók: az összes anyaországi és határon túli magyar párt és szervezet (MKDM – Bugár Béla, MPP – A. Nagy László, Együttélés – Duray Miklós, CSEMADOK – Bauer Győző, Kovács László külügyminiszter, SZDSZ, MDF, FIDESZ, MSZP, vajdasági, erdélyi stb. pártok és szervezetek…) Történt-e a Felvidéken valami súlyos dolog, amely ezt a történelmi felismerést annullálná? Az idézett 1996-os nyilatkozat idején még népességfogyást sem mértünk, azóta viszont 110 ezrest, tehát a szövegben megfogalmazott felismerés aktuálisabb, mint keletkezése idején volt. Kis János az írás elején említett művében a következőket írja: „(az egyén) ha azért marad tétlen, mert nem akar cselekedni, akkor felelős a mulasztásért. (…) A modern morálfilozófia ezt a negatív felelősség elveként tarja számon.”

„Azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel, vagy különleges státusszal rendelkezzenek.” Ez az idézet a magyar–szlovák alapszerződésbe foglalt 1201-es európai tanácsi ajánlás 11. cikkelye. Mint látjuk, Szlovákia a területi autonómia megadását nemzetközi szerződésben vállalta. Ezért sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint sok más európai nemzetiség. Ezért nincs más dolga a magyar (felvidéki) nemzetpolitikának, mint felrajzolni a célhoz vezető utat. Egyet azonban tudatosítani kell: nem megy majd némi feszültség nélkül! De aki nem bírja a feszültséget, annak nemcsak a villanyszerelői pálya nem javasolt, hanem a közéleti, politikusi sem!

 Könözsi László

Tags: ,

Ethics Policy

Ethics Policy - Text

  • Zoltán

    A cikk mondanivalójával, vagyis minimum autonómiával a nemzet megmaradásáért egyetértek.
    Azzal egyet lehet érteni, hogy az asszimiláció legfőbb terepei a szlovák iskolák és a vegyes házasságok, de az asszimiláció valós oka (turbomotora) a nyelvi, a gazdasági és a politikai elnyomásunk. Ezt alátámasztom azzal a felvetéssel, hogy ha például Szlovákiában a kizárólagos hivatalos nyelv a magyar lenne és a szlovák nyelv csak megengedett, akkor az asszimiláció fordított irányba folyna. A szlovák gyermekek jelentős része magyar iskolába járna, a vegyes házasságokból pedig főleg magyar gyermekek kerülnének ki. A gazdasági elnyomás pedig ösztönzi a szlováksághoz való tartozás vállalását, mely növeli a munkahelyhez való jutás, vagyis a boldogulás esélyét. A politikai elnyomás alatt pedig azt értem, hogy gyakorlatilag ki vagyunk zárva a főhatalomból. Ez azt jelenti, hogy nagytérségi és országos szinten bármikor leszavazhatók vagyunk. Addig, míg ebben az országban hátrányt jelent magyarnak lenni az asszimiláció visszafordíthatatlan. A szórvány megmaradásán az autonóm területek létrehozása nem segít, tehát szükséges egy átfogó megoldás keresni, ami számomra azt jelenti, hogy az autonóm területeken kívül is meg kell szüntetni a nyelvi gazdasági és politikai elnyomást.
    Az idézett 1996-os nyilatkozat aláírói, pártjai és utódpártjai hitelességét és tenni akarásukat az érdekképviseletünk terén megkérdőjelezi az elmúlt 16 év tapasztalata.

  • “… sok magyar nem tagja a [magyar politikai] nemzetnek – írja Könözsi László, majd hozzá teszi, hogy a nem-nemzeti-magyarok “úton vannak az etnikummá való visszazülléshez, s óhatatlanul ebbe az irányba lökik nemzetüket is”.
    Konkretizálva és magyarra fordítva: mi, szlovákiai magyarok, züllünk, és – akarjuk-nem akarjuk – a züllés irányába lökjük Magyarország összes állampolgárát. Már pedig ez nem szép dolog, mert ott éppen a Nemzeti Együttműködés Rendszerét építik, amit mi csak ímmel-ámmal támogatunk.

    Nem elég, hogy rosszak vagyunk, még másokat is rossz útra tévesztünk…

  • Ha a rendszerváltás utáni években teljesen izolálva lettünk volna a külvilágtól, hogy még a rádióhullámok sem jutottak volna át a határon, külföldi anyagi és egyéb támogatás nélkül kellett volna megteremteni a túlélésünket, 109000-től nem lett volna nagyobb a veszteségünk!!!
    Sőt mint közösség erősebbek lennénk, mert csakis magunkra lettünk volna utalva, csakis magunknak kellett volna kidolgozni a megmaradási stratégiánkat, csakis mi választanánk meg a vezetőinket….

  • ;

  •  Az etnikai alapú területi autonómia
    kivitelezhetetlen, mert egyetlen egy szlovák kormány sem adná rá az
    áldását. De a polgári elvű járható út lehet és az szintén megállítja
    az asszimilációnkat. ÉS!!! Van egy lényeges különbség a polgári elvű
    területi autonómia javára, éspedig az, hogy nemcsak kb 100 ezer magyart
    lehetne a polgára, mint az etnikai alapúnak, amely Komárom és a
    dunaszerdahelyi járás egyes területein jöhetne létre, hanem a felvidéki
    magyarság 95%. Tehát ahogyan az etnikai alapú odadobná a soviniszta
    közeg asszimilációs úthengere alá a felvidéki magyarok nagytöbbségét,
    ezzel ellentétben a polgári elvű szinte mindet megvédené. nem az a
    lényeg, hogy egy autonómiát hogyan hívunk, hanem az, hogy a terület
    kötelező kétnyelvűséggel rendelkezzen, mert ez állítja meg asszimilációt
    és a ledelegált jogok, gazdasági önállóságunk. Ezt Könözsi úrnak már
    vagy százszor elmagyaráztam, de ő csak száz ezer magyart akar
    megmenteni, a maradékot inkább odadobja csökönyös viselkedése okán a
    soviniszta közegnek. Fel kéne már ébredni, mert lehet példázódni más
    autonómiákkal, de ami biztos két egyforma autonómia nincs, így a
    létrejöttük is más és reális talajra kell épülnie.