Miként állítható meg a magyarfogyatkozás (iskoláinkban)?

Miként állítható meg a magyarfogyatkozás (iskoláinkban)?

„Gondolja csak meg: Mátyás idején Angliában is, Magyarországon is négymillió lélek élt. Ma előbbiek 58 millióan vannak, míg a magyarok szűk 15 millióan. És hazugság mindezt a tatárokra vagy a törökökre hárítani.”  (Margittai Gábor: Utazás a végeken)

Nyári olvasmányként épp Margittai Gábor Külső magyarok sorozatban megjelent riportkönyvét és Tokár Géza vitaindító sorozatát olvasgatom párhuzamosan. Az előbbiben a Kárpát-medence zárványban élő magyarjai holléte (nemléte)felől érdeklődik a szerző. A Felvidék fejezet a Lőcsétől Podolinon át a hűtlen folyóig címet kapta. A Szepesség csodálatos városkáiban élő magyarok felől érdeklődik. “Szepességben élő magyarok, kérem, adjatok hírt magatokról baráti kapcsolat és megismerkedés céljából, örülni fogok minden korosztály képviselőinek.” A Késmárkon élő Jordán József, hogy kitörjön az elszigeteltségből három szlovák és magyar nyelvű újságban jelentette meg hirdetését, hogy megkezdje a szepességi magyarok szervezését. Jordán úr fáradhatatlanul verbuválja a magyarokat. A jelentkezők igazi társasági urak és úrhölgyek: egy kálnói és ádámföldi Bornemissza, egy svéd-német arisztokratacsaládból származó Kostelníková-Zwillingová, és az ősi szepesi szász nemesi família leszármazottja, egy farkasvalvi Wieland. Mondhatnánk a szerzővel: velük együtt ott nyugszanak a temetőkben a makacs halottak, a sok-sok emlékmagyar. A mottóul választott bekezdésben XXI. Máriássy László mondja el családtörténetét. A Máriássyak ősei a Szepesség vadonjainak elfoglalására, betelepítésére és a határ védelmére kiküldött expedíció vezetői voltak. A mai Máriássyak szanaszét élnek Európában. Sokuk leszármazottja már nem vagy alig beszéli a magyar nyelvet. Egyéni és egyedi sorstörténetek. Ki a boldogulás, a megmaradás érdekében országot és nyelvet váltott, s hűtlen lett a dédszülők anyanyelvéhez. Ítélkezhetünk-e fölöttük? Egyrészt igen, másrészt nem. Minden a családi miliőben kezdődik. S a fejlődéstörténet az iskolában folytatódik. Bár ez is kétséges, mert voltak idők, mikor magántanárokhoz, polihisztor nevelőkhöz kerültek a jobb sorsra szánt nemesi származású ifjak.

De hagyjuk a múltat! Induljunk ki a jelenből. A Pátria Rádiónak köszönhetően élőben hallgathattam a neves közéleti személyiségeket a ki a magyar, mi a magyar kérdéskörben. Abból a tényből indulunk ki, s a vitának is ez adja az apropóját: fogyunk. Ha jól értesültem, naponta 17 magyarral vagyunk kevesebben. Makacs statisztikai adat. Mit lehet ezzel kezdeni? Hol rontottuk el, mit rontottunk el, ha ez így van? Emlékmagyarokká degradálódunk? Próbálom nem érzelmi síkra terelni gondolataimat, de a szubjektivitás nem kerülhető el ebben a helyzetben. Családapaként, pedagógusként a szülői házban és iskoláinkban keresem az okokat. A miértre a választ. Ha a nevemet vizsgálom, lengyel várőrök voltam őseim. Apai ágon szlovákokra az anyain magyarokra bukkanok.

Leggyakrabban az asszimiláció okaként a vegyes házasságokat emlegetik. Ha apám annak idején erélyesen rácsap az asztalra, akkor ma a szlovákok táborát gyarapítom. De nem csapott rá. Apám elárulta őseit, inkább anyámra hallgatott, aki azt mondta, az én anyanyelvemen fog tanulni a fiunk, magyar iskolába fog járni és punktum! Ez volt az a döntő lépés (apám részéről visszalépés), ami meghatározza ma is (anya)nyelvemet. Nem volt megingás. De ehhez kellettek jó pedagógusok, akik példával szolgáltak, és évről évre (be)bizonyították, hogy jó helyen, jó iskolapadban ülök.

Itt megállnék: a jó pedagóguson áll vagy bukik megmaradásunk és létünk. Lehet, kicsit patetikusan hangzik, de így van. És mondom én is Hunčík Péterrel, ha a pedagógus nem vesz részt a közéleti társadalmi és kulturális rendezvényeken, akkor ki legyen a minta? Ha a pedagógus nem vesz részt a diákjaival könyvbemutatókon és kiállításokon, különböző fórumokon, akkor legfőképpen a szülőt ingatja meg döntésében. A legnagyobb felelősség bennünket, pedagógusokat illet az óvodától kezdve egészen a középiskoláig. Nem az a döntő tényező, hogy a sportmérkőzéseken szlovák vagy magyar csapatnak szurkolok-e. Ez teljesen másodlagos. És ha a magyar csapat győz, okkal és joggal elérzékenyülhetek én is a himnusz hallatán.

Minden a családban és az iskolában dől el. Tömbmagyar közegbe születtem bele. Ma szórványmagyar közegben élek és tanítok. Ez az állapot állandó cselekvésre késztet. Igyekszem bebizonyítani, hogy jó és érdemes magyarként leélnem utódaimmal együtt hátralévő életem. És ebben kell többünknek példát mutatnunk. Meg kell vívni csatáimat a szlovák többségű településen. Jobb, minőségibb iskolákat kell működtetnünk és vezetnünk! Be kell tudnunk bizonyítani, hogy igenis jobb és minőségibb a mi magyar iskolánk a szomszédságban lévő szlovák iskolánál. Ehhez hiteles, közéletet élő pedagógusokra van szükség.

Szólni kell a gazdasági tényezőkről is: sokat tettek és tesznek a magyarországi civil szervezetek iskoláink megmaradásáért. Ki kell mondani: pozitív diszkriminációban kell részesítenünk az ingadozó szülők gyermekeit! Egy szórványvidék középiskolájában nagyszerű ajánlólevélnek tűnhet a diák utazási és szállásköltségeihez való hozzájárulás. Ennek látható jelei vannak. A többit a jó pedagógusra kell bízni! Ez az alfa és omega. Csakhát…

Sajnos, vannak elrettentő példák is. Erről is szólni kell. Ha a magyar tanítási nyelvű iskolában oktató pedagógus gyereke nem magyar tanítási nyelvű iskolát látogat, akkor hogyan maradhatunk meg hitelesnek a szülők előtt?

Egykori egyetemistaként abban a tévhitben éltem, hogy nem kell a szülőket győzködni vesszen a férgese alapon. Ma azt látom, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megnyerjük őket a közös ügyünknek! A családban erélyesen kell az asztalra csapni! Ha nem tesszük meg mi, megteszik helyettünk mások más cél érdekében.

Egy példa: a jobb érvényesülés szándékával szlovák középiskolába íratta a szülő egyébként kitűnően tanuló kislányát. A leányt kiközösítették az új szlovák közegben. Ennek ellenére igyekezett továbbra is jó eredményeket elérni. De a szülők látták, hogy megváltozott gyermekük. Átíratták egy másik szlovák iskolába. Ott ugyanez történt. A szülők kétségbeesésükben a magyar iskolába irányították. A lány gyorsan beilleszkedett, és meg is kedveltette magát a számára otthonos közegben. Megköszönték az iskolavezetésnek, hogy befogadták lányukat, és egyszeriben elmúlt minden lelki fájdalom. Nyitni kellene magyar iskoláinknak, hogy egyre több tévelygő, lelki traumában lévő tanulót tudjunk befogadni és megmenteni magyar közösségünk számára!

Biztosan tudnánk további példákkal élni. Egyéni és egyedi sorsok, melyek ha nem a családban, jobb esetben az iskola padjaiban dőlnek el. Míg nem késő, tennünk, cselekednünk kell magyar iskoláink megmaradása érdekében! A feladat adva van.

A címben felvetett kérdésre a válaszom: ha minőségibbé, befogadóbbá, nyitottabbá tesszük iskoláinkat!

Hajtman Béla
a Pedagógusfórum főszerkesztője

Az olvasói reakciók nem jelennek meg az Új Szó Szalon c. mellékletében, csak a Kerekasztal honlapján és a Facebook oldalán. Ha valaki hozzá kíván szólni önálló írással a vitához, max. 11 000 karakter terjedelemben küldje el a következő címre: info@kerekasztal.org. (Amennyiben az írás érdemben nem a vita tartalmához szól hozzá, a szerkesztők fenntartják a jogot a közlés mérlegelésére.)

Ethics Policy

Ethics Policy - Text