Kik a szlovákiai magyarok és mit akarnak?

Kik a szlovákiai magyarok és mit akarnak?

A hajdan karakteres német polgárságú szepességi város, Szepesszombat ma Poprád egyik külvárosa. A genus loci vibrálását mi sem érzékelteti jobban, hogy itt született a prágai Károly híd szobrásza, Johan Brokoff, Székely Tibor eszperantista vagy Madagaszkár királynője. A város temetője tele van német és magyarosított német nevekkel, német és magyar nyelvű sírfeliratokkal – érdekes tanulság nem csak a Ki a magyar? kérdést vizsgáló szlovákiai magyarnak. Ugyanúgy, ahogy ma is járnak köztünk Katarína Szászovák és Szász Katalinok, a szepesszombati németek közül is sokan érdemesnek látták magyarosítani a nevüket, illetve voltak olyanok, akik kitartottak az eredeti mellett. A kiegyezés utáni Magyarországon, mikor a gazdaság kerekei felperegtek, egyre menőbb volt inkább magyarnak lenni, hasonlóképpen a mai hangulathoz, miszerint érdemesebb szlováknak lenni. Ez nem jó hír azoknak, akik a gazdasági jólét növekedését tartják a nemzeti identitás egyik fő előfeltételének, a kapcsolat sajnos nem ilyen egyértelmű. A legújabb népszámlálási adatok igazolják, hogy ma valami hasonlót élünk meg, mint akkoriban a szepesszombati németek a monarchia többi nemzetiségével egyetemben.

A nemzetiségváltás divatja és kényszere nagy történelmi állandó a Kárpát-medencében. A szlovákiai magyarság körében mindmáig erősek a kitelepítések, lakosságcsere, vagyonelkobzások és reszlovakizáció okozta történelmi traumák. Az a generáció, aki a hontalanság éveit gyerekfejjel még megélte, lassan elmegy, viszont a tapasztalat és „ösztön” továbböröklődött a ma gondtalan facebookozó, világjáró fiatal generációkra is. Így van az, hogy a huszadik század nehéz évtizedeiben nyelvkérdésben gyakran volt muszáj igénytelennek lenni, ma meg egyszerűen csak igénytelenek vagyunk. Értetlenül nézzük a Komárno-Bratislava közt járó sárga vonatból, hogy miért ugrál egypár piros gatyás ürge az ekeli állomás körül egy kétnyelvű táblával. Az, hogy ez a vonat csak egy nyelven beszél, fel sem tűnik. Ha pedig valaki igényelné a magyar szót is, az már nacionalista és magyarkodó.

Pedig egy erősebb öntudattal, közösségi igényeket karakánabban megfogalmazó hozzáállással az életünk minősége is jobbá válna. A kétnyelvűség ügye csak a kezdet. Aki igénytelen és passzív egy olyan, a nap huszonnégy órájában jelenlévő lételemmel, mint a nyelvhasználat, ugyanolyan igénytelen és passzív az élet más területein lévő jogaival és kötelességeivel kapcsolatban is. Legyen az akár egyéni szinten egy hitelszerződés aláírása a bankkal, szűkebb közösségi vonalon egy veszélyes szemétlerakat létesítésének megakadályozása a faluban vagy országos szinten a déli régiók gazdasági diszkriminációjának megszüntetése.

Az igénytelenség a politikai elitünkben is érzékelhető. Pedig neki hatványozottabban magasabb elvárásokat kéne támasztania önmagával szemben, különösképpen az olyan érzékeny szakterületeken, mint az oktatás vagy régiófejlesztés, legalább azáltal, hogy hozzáértő szakpolitikusokat alkalmaz, vagy legalább elég nyitott ahhoz, hogy megkérdezzen politikán kívül mozgó civileket.

***

Az elmúlt 20 év alatt – a dicsőséges forradalmi éveket, a komáromi nagygyűlést kivéve – a szlovákiai magyar csak reagál, semmint kezdeményez. Így vagyunk a Magyarországról érkező kezdeményezésekkel is: a kettős állampolgárság bevezetésére is csak reagáltunk, ahelyett hogy ezt előtte magunk között érdemben megvitattuk volna. Ma pedig oldjuk a következményeit, ahelyett hogy mi kezdeményeztünk volna a megmaradásunkhoz ténylegesen fontos ügyeket: konyhanyelvé züllik az anyanyelvünk, nem módi magyarnak lenni Szlovákiában – már egymás közt sem –, a közegészségügyi jelentések riasztóak, Dél-Szlovákiában a legmagasabb a rákos megbetegedések és öngyilkosságok aránya. A gazdasági visszamaradottságról nem is beszélve.

Tóth Károly ebben a sorozatban azt írta, hogy “[a]míg a szlovákiai magyarok nem rendelkeznek kellő presztízzsel az államéleten belül, aligha képzelhető el, hogy érdemes lesz magyarként élni Szlovákiában”. Önmagunk gatyába rázásán kívül persze nagyon sokat számítana, ha ennek a köztársaságnak a fő képviselői többször, világosan kijelentenék, hogy a kisebbségek tagjai megbecsült részei ennek az országnak. A gond az, hogy ezek a szereplők alig vannak ezzel az igénnyel szembesítve. Ehelyett – az esetek döntő többségében – közéleti szereplőink (nem csak a politikusaink) többségi nemzet felé való kommunikációja védekező magatartásról tanúskodik. Állandóan reagálnak: magyarázniuk kell, hogy miért vagyunk lojálisak, miért nem akarunk elszakadni, vagy miért nem Budapest ötödik hadoszlopa vagyunk. Ezek az üzenetek nemcsak a szlovákok felé mennek, hallja őket az ugyanolyan defenzív szlovákiai magyar is. Mennyiben gyengítik a pozitív identitásképét (ha még van) az ilyen magyarázkodó üzenetek? Ha a választott képviselőik egyfolytában a szlovákok által ránk nyomott stigmával hadakoznak, akkor a gyalogmagyar is így fog gondolkozni. Ehhez idomul aztán a nyelvhasználata, az, hogy milyen iskolába adja a gyerekét, és végül milyen nemzetiséget jelöl be a népszámlálási kérdőíven.

Noha a szellemes visszavágás – Mark Twain szavaival élve – olyasvalami, ami huszonnégy órával később jut az ember eszébe, egy tudatos kommunikációs stratégia az ilyen ismétlődő eseteket kezelni tudja. Például a politikusainknak folyamatos dilemmát okozó kérdés megválaszolása, miszerint kinek drukkolnának egy magyar–szlovák hokimeccsen? A megfelelő válasz az is lehetne, hogy akkor tudnának a szlovák csapatnak szívből-örömből drukkolni, ha Szlovákiában a magyar tényleg otthon érezné magát, és nem másodrangú polgárként volna kezelve.

A szimbólumok szerepe ezért elhanyagolhatatlan. A szlovák alkotmány preambulumának megváltoztatása „mi, Szlovákia polgárai”-ra egy ilyen megfogalmazott igény lehet. Még ha ma teljesen kizártnak is tűnik, hogy az elkövetkező években egy ilyen módosítás megvalósuljon, mint hosszabb távú cél felvállalható; szimbóluma lehet egy kezdeményező, semmint reagáló kommunikációnak a többségi nemzet felé. Ezidáig nem hallottam olyan szlovákiai magyar közszereplőt, aki ezt felemlegetné szlovák vitapartnernek, ha az éppen a szlovákiai magyarok lojalitását hiányolja.

***

Kis közösség vagyunk, a külső stimulusokon kívül minél több belül az előremutató, bátor példa, annál jobb. Sok lamentálás folyik azon, hogy kevés a sikerélmény, nincs pozitív példa. Hát szerintem van, csak nem beszélünk róluk eleget. A várhosszúréti Buzgó kocsma egy siker, a Szőttes tánctábor, a DH nyári tábora egy siker, az Ady Endre Diákkör 55 éves évfordulója egy siker, ugyanúgy az önerőből felújított ekeli vasútállomás és kétnyelvűségről szóló vándorkiállítás vagy a cserkészek nagytábora is. Bott Frigyes tökmagolaj receptje és borai, Molnár Csaba Štúr-filmje egy siker. Mind-mind nagyszerű, közösségi siker – egy spontán, nem teljes lista azokról a helyekről, eseményekről és egyéniségekről, melyekbe ezen sorok írója idén belebotlott. A sort bőven lehetne folytatni: több hasonló sikertörténettel, ezek részei annak a szlovákiai magyar márkának, melyet ezentúl tudatosabban kéne továbbtervezni.

A márkaépítéssel kapcsolatban idevág egy személyes történet cserediákos éveimből. A szemeszter kezdetén ismerkedőestet rendeztek nyelvtanfolyamunk résztvevőinek, melyen Európa minden részéből érkeztek diákok. Köztük volt egy alacsony, szőke finnországi leány, aki finoman mosolyogva kis füzetecskéket osztott szét a kocsmázó társaságnak. Színes lapokon mosolygó napocskák és térképek szerepeltek, először azt hittem, hogy valami keletivallás-féle dolog vagy óvodás rajzok. Azonban kiderült, hogy a lány finnországi svéd, és a füzetek róluk szólnak. Nemzeti színek vagy hivalkodás nélkül, kedves rajzokkal és rövid szövegekkel több világnyelven el volt magyarázva, hogy ők bizony a finnországi svédek, itt és itt élnek, ezzel és ezzel foglalkoznak, büszkék magukra és virágozzék minden virág. Mint kiderült, a hölgy nem volt otthon tagja semmiféle politikai ifjúsági csoportnak vagy regionális PR-szervezetnek, de még egy helyi futósíelő egyesületnek sem. Egyszerűen fontosnak tartotta, hogy ha ő külföldre megy, beszerezze a megfelelő marketing anyagot, hogy másoknak bemutathassa a közeget, ahonnan jött.

Eldönthetjük tehát, hogy melyik példát követjük a szepesszombati temetőből. A választás szabad, viszont a döntést követő nehéz, évekig tartó munka elkerülhetetlen. Világos önképpel, igényességgel, kezdeményező, semmint csak reagáló kommunikációval és tudatos márkaépítéssel ez a feladat elvégezhető.

Melecske Ákos
A szerző Prágában élő közgazdász, szakterülete vállalatgazdálkodás és pénzügyek

 

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala a http://www.kerekasztal.org honlapján és a facebookos oldalán, együttműködve az Új Szó Szalon mellékletével széles körű vitát kezdeményez a népszámlálás eredményeiről és a jövőnket érintő kitörési lehetőségekről. Az elkövetkező hetekben szombatonként elemző írások jelennek majd meg arról, hogyan értelmezhető az új viszonyok között a szlovákiai magyarok identitása. A véleményeket olvassák a Kerekasztal honlapján, a facebookon és az Új Szó szombati számának Szalon mellékletében. Ha valaki hozzá kíván szólni önálló írással a vitához, max. 11 000 karakter terjedelemben küldje el a következő címre: info@kerekasztal.org. (Amennyiben az írás érdemben nem a vita tartalmához szól hozzá, a szerkesztők fenntartják a jogot a közlés mérlegelésére.)

Tags: , , ,

Ethics Policy

Ethics Policy - Text

  • Levente

    Jó írás, gratula Ákos!
    Félelemben nem lehet élni!

  • Csak azt nem értem miért Prágából papol Melecskei úr a nagy szlovák magyarságról??? Ha ennyire szívén viseli az ügyet miért nem Szlovákiában él. és ott tesz valamit az ügyért… Opportunista kettősbeszéd ez…

    • Geroj

      Az ember lásson világot, tanuljon külföldön, okuljon a mások példáiból, példáiból vagy sikertörténeteiből. Szerintem ezzel semmi baj nincs. Melecske Ákos írása nem lenéző, pont ellenkezőleg.
      Ezen túl pedig ha pár napnál tovább idelátogat hozzánk egy idegen, vagy közénk költözik, bekerül a baráti társaságba egy “nem szlovmagy”, mindig megkérdezem a véleményét, jellemezzen minket, mondja el, milyennek lát. Rengeteg tapasztalatot lehet így szerezni. Egy külsős szem sokszor olyan dolgokra világít rá, amit mi nem veszünk észre.

    • Elsősorban: Prágában több ezer szlovákiai magyar dolgozik és tanul, egy olyan elegye a nyugatra tartóknak, ami nyelvében, szokásaiban, családtagjai útján is nagyon szorosan kötődik a szlovákiai magyar közösséghez.
      Másodsorban: a szlovákiai magyarságról “papolni” abszolút helyfüggetlen, a Magyarországon, Csehországban, de akár Egyesült Államokban élő hozzászólók véleménye is ugyanannyira értékes, mint a többi. Ez alapvetés, és egyáltalán nem értem ezt a rosszindulatot. Sőt, olyan személyekről van szó, akik első kézből tudnak beszélni arról, miért _nem_ tudták elképzelni az életüket a szűk régióban, úgyhogy a külföldre szakadtak gyakran teljesen új szemszögből közelítik meg a problémát.

  • Tut

    Nehéz nyelvileg vagy akárhogy “igényesnek” lenni egy ilyen országban, ahol még mindig ennyire utálja a kormányzat is a magyarokat (akkor is ha nem olyan nyilvánvalóan). Ez nem Finnország, ahol at 5% svédül beszélő (de magát finnek valló) kisebbség miatt az egész ország kétnyelvű lett, és az iskolában a svéd az első idegen nyelv amit tanítanak.

  • “genius loci” — amennyiben a hely szellemére utalsz…
    egyébként remek írás…

  • Rosyna

    Én anyaországi Magyar vagyok és itt is lakom. Sokszor fájó szívvel figyelgetem a kinti magyarok beolvadását a lopós ország népei közé. Szándékosan írtam így, mert egyszer és mindenkorra nektek kintieknek tudatnotok kell az ottaniakkal, hogy ez a mi földünk, és aki betolakodott, azok nem a magyarok, hanem a mocskos politika, akik erőszakkal szétszakították az országot. Ha sunyi, alattomos módon szlovákul mertek csak beszélni, akkor a szívetekben már meghalt a Magyarság. Ezt mondjátok meg az otthoni asszonyoknak és gyerekeknek is!! A Magyar ember olyan, hogy inkább hagyja, hogy elvegyék amije van, mindenkinek elnéz mindent, mondhatnám gyáva. Ez itthon is ugyan így van! És ha együttesen nem ébredünk fel, akkor elfogy a Magyarság. Szándékosan irtanak minket, és ennek oka van. Nem akarják, hogy kinyíljon a szemünk az igazság felé. Mert ha kinyílik, akkor nem lehet minket az orrunknál fogva vezetni. Küldök egy pár videót, amiből kikövetkeztethetitek, hogy miért akarják azt, hogy buták maradjunk. Kötelező a terjesztése! Nézzétek meg mit fedezett fel 1969-ben Móricz János– üsd be a google-ba. Miért kellett meghalnia és két társának… Nagyon sok anyag van róla.
    http://www.juanmoricz.hu Egyesülethttp://aranykapu.lapunk.hu Menü jobbra:Tayos:Óriások közt sétálva http://tayoscave.wordpress.com/2011/08/05/tayos-walking-between-giants/ fénylények/1