Ki beszél itt rólunk?

Ki beszél itt rólunk?

Figyelemmel olvasom a hetek óta zajló eszmecserét. Egyelőre ugyanis nem vitáról van szó, hiszen a szerzők saját véleményüket vagy vélekedésüket osztják meg velünk. E kettő között csupán azért teszek különbséget, mert a véleménnyel lehet vitatkozni is, míg a vélekedéssel nem. A vélekedésre az ember vagy rábólint, vagy pedig elengedi a füle mellett.

A két csoport között, véleményem szerint, szemléleti különbség van. Az első csoportba tartoznak azok az írások, amelyik konzekvensen egy-egy társadalomtudomány keretein belül maradva ragadták meg tárgyukat. Az egyes társadalomtudományok metodológiáját figyelembe vevő és a véleményformálás közben saját tudományáguk (szociológia, politológia) határait túl nem lépő, ugyanakkor pontosan körülhatárolt – emberjogi, oktatáspolitikai, szociálpszichológiai – szempontokat megragadó szerzők ugyanis témájuk tárgyát minden esetben ezek keretein belül prezentálták. Vagyis bevallották, hogy nem történetfilozófiai vagy üdvtörténeti horizonton belül látják és láttatják a szlovákiai magyarokat, hanem a szlovákiai magyarság köznapi létének egyes aspektusairól szólnak. A második csoportba tartozó szerzők valamiféle hallgatólagos tudás (Polányi Mihály fogalma) mentén vélekednek a szlovákiai magyarság „identitászavarairól”, vágyott „szakrális közösségéről”, „Kárpát-medencei” kötöttségéről stb. Kiindulópontjuk valamilyen, pontosabban meg nem határozott „Nagy Elbeszélés”, és a szlovákiai magyarság attól nyeri el ilyen vagy olyan tulajdonságát, hogy megfelel-e vagy sem a deduktív módon támasztott követelményeknek. Ennek alapján a két szemlélet egymástól való elkülönböződése abban is megragadható, hogy mekkora teret engednek az egyéni választás lehetőségének.

Rendkívül tanulságos lenne egyszer kielemezni és végiggondolni azt a jelenséget, hogy számos, köznapjaiban racionális döntéseket hozó, mert a véletlenekkel és az egyedi esetekkel számoló, esetleg a saját szakterületén jelentős eredményeket elérő ember abban a pillanatban, amikor a „nemzet” témájával konfrontálódik, nem a köznapjaiban bevált vagy pedig a szakterületén elfogadott paradigmák mentén gondolkodik, hanem visszatér ahhoz a nézőponthoz, amely akkor alakult ki, amikor maga a „nemzet” vált témává. Ilyenkor szinte reinkarnálódik az az episztemológiai modell, amely eredetét tekintve a naiv realizmushoz, legalaposabban kidolgozott változatát tekintve pedig a skolasztikához kapcsolódik. Arról van szó, hogy e két szemlélet a megismerés tárgyát önálló létezőnek és önmagában vett entitásnak (ens reale) veszi, amelyik a létezés és a megismerés szemszögéből is megelőzi a megismerő szubjektum létét. Sőt, meg is határozza annak létezési módozatait. Vagyis a szubjektum alárendelt pozícióban van az őt keretező objektivitással szemben. Magyarán szólva és az eszmecsere témájához kötve: a szlovákiai magyarság egyrészt a megismerésnek egy olyan autonóm tárgya, amelynek a tulajdonságai rajtam kívül és tőlem függetlenül alakultak ki, másrészt én mint egyén alá vagyok rendelve az önállóan létező általánosságnak, amelyet némely idealisták még „közösségnek” is szoktak nevezni.

Persze, lehet így is szemlélni a dolgot. De ez számomra felvet néhány kérdést. Elsősorban egy hermeneutikai jellegűt. Ennek mindkét aspektusában. Egyrészt abban, hogyan lehetséges a múltban kialakult problémát, amely időközben számos modifikáción ment keresztül, úgy megérteni a jelenben, hogy a múlt fogalmait alkalmazom rá? Másrészt abban, hogy ha a nemzet nem olyan entitás, amelynek tőlem független léte van, hanem – urambocsá! – én is alakítom, akkor milyen mértékben van jelen saját szubjektivitásom az objektívnak tételezett „közösségben”? Ez utóbbi dilemma esetében ugyanis meglehetősen kérdésessé és ingataggá válnak az „identitás”-sal összefüggő olyan állítások, amelyek „zavarokkal” számolnak, hiszen meg kellene válaszolni a kérdést: hogyan teszünk szert nemzeti identitásra?

A hermeneutikai dilemmám mellett van egy másik, nem kevésbé izgató – egyáltalán nem elméleti, hanem kifejezetten gyakorlati jellegű – felvetésem is. Ennek az eredete ugyan a tudománytörténetben van, de kikerülhetetlen akkor, amikor bármilyen kisebbség dolgairól van szó. A felvetés röviden ez: A huszadik század közepe táján dőlt meg az a tévhit, hogy a tudományos megismerés objektív ismereteket közvetít. Kiderült, hogy a tudós (hogy ezt az idejétmúlt kifejezést használjam) mindig valamilyen léthelyzetben, azaz az elfogadott szóhasználat szerint szituáltságban leledzik, és ez a szituáltsága meghatározza a megismerés jellegét. Nem véletlen, hogy a tudománytörténészek fogalmazták meg ezt a tételt, ahogyan nem véletlen az sem, hogy a feminista episztemológia cizellálta ezt koherens elméletté. Teljesen érthető módon, hiszen a szellemi modernitás keretein belül kisebbségnek tekintett nő világszemléletét, léthorizontját és létértelmezését lehet ezáltal megragadni. És itt rövidre is köthetem a mondanivalómat, hiszen az eddigi eszmecsere szintén egy kisebbségről szól, expressis verbis mégsem jelent meg számomra – vagy nem vettem volna észre? – a szerzők szituáltsága. Hiszen gondoljunk bele: az eddig megszólalók túlnyomó többsége (némi túlzással mindenki) egyrészt a szlovákiai magyar társadalomtudományi és humán tudományi körhöz tartozik még akkor is, ha sokan egyúttal a szlovák és a magyarországi magyar tudományosság adott szegmensének a szerves részét is képezik, másrészt ezt az identitásukat fel is vállalták. Talán pontosabbá válna az önképünk, ha megfogalmaznánk ezt a szituáltságot is.

Ezzel függ össze: észrevette más is, hogy eddig (egy kivétellel) csakis és kizárólag társadalomtudománnyal és humán tudományokkal foglalkozó szerzők szólaltak fel? Vajon hogyan árnyalódna a szlovákiai magyarság képe, ha természettudósok is megfogalmaznák véleményüket? Milyen lenne az ő szituáltságuk? Milyen identitásképet kapnánk tőlük? Egyetemi „szituáltságomból” fakadóan, az inaugurációs eljárások nyomán gyakran kell meghallgatnom professzori előadásokat, amelyeknek a túlnyomó többsége természettudományi jellegű. Az egyik ilyen, legutóbbi előadás megtartója – nemzetiségét tekintve – szlovákiai magyar volt, aki egyébként a Jedlik-díj jutalmazottja is. Tudományos tevékenysége messze túlnyúlik a szlovák és a magyar tudományosság határain. Publikációinak nyelve, szakmai irányultságából kifolyólag az angol. A tudományos tanács egyik hozzáértő tagja így kommentálta az elhangzott előadást és az azt követő vitát: a legjobbat kaptuk. Amiből ugyebár az következik, hogy az előadó a szakmája krémjéhez tartozik, és alighanem – és természetesen – ez határozza meg egyrészt identitását, másrészt szituáltságát is. Netán identitászavarral kellene őt vádolnunk? Ekkora szamárságot biztosan senki sem állítana.

Ha pedig elfogadjuk, hogy léteznek életterületek, amelyek kívül vannak a hagyományos „nemzeti” értelmezés keretein, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy ezek az életterületek kitermelik a saját identitásjellemzőiket. És ezek semmivel sem alacsonyabb rendűek, mint amazok. Nem tudatosítva, esetleg ideologizálva ezt a kritériumot alkalmazzuk is. Gondoljunk arra, hogy mennyi – a nemzeti akolból eredetileg kiakolbólított – egyént fogad vissza a nemzeti narratíva akkor, ha az illetők világraszólót hoztak létre. Mi lenne, ha egyszer ezt is tematizálnánk? Hiszen a szlovákiai magyarság körében is voltak/vannak ilyen esetek. A valamikori szlovákiai magyar újságíró-focicsapat révén néhányszor együtt játszhattam az akkori csehszlovák válogatott fiatalon meghalt, magyar nemzetiségű balhátvédjével. Amikor rákérdeztünk arra, milyen érzései vannak akkor, amikor a magyar nemzeti tizeneggyel mérkőznek, azt mondta: Én ennek a csapatnak vagyok a tagja. Ez egy alapvető kritérium, amelyre, saját kutatásainak alapvetésére hivatkozva Lampl Zsuzsa is utalt az írásában. Az identitás csakis választás kérdése lehet. Az oktrojált identitás ellenállást szül, míg a választott önazonosság a személyiséget építi. Ez egy filozófiai-etikai közhely ugyan, de nehezen megkérdőjelezhető.

Amikor sorra megjelentek ennek az eszmecserének az írásai, először arra gondoltam, hogy az eredeti témafelvetésben – Ki a magyar? – rejlő ellentmondásokat járom körül, és a két világháború közötti „Mi a magyar?” szellemtörténeti értelmezésével konfrontálva talán eljutok odáig, hogy rámutathassak az ilyen tematizálásban megbúvó nemzetkarakterológia elméleti és gyakorlati buktatóira. Aztán kiderült számomra, hogy ennek nem sok értelme volna, hiszen sok írás köznapian pragmatikus szempontokat vet fel. Vagyis itt nem annyira a „ki”-n (vagy a „mi”-n) van a hangsúly, hanem azon, hogy mit lehet kezdeni ezzel a valakivel (vagy valamivel?). A politikum Maya-fátyla lebbent el néhányszor a szemem előtt. Még akkor is, amikor – hál’ istennek – nem az ún. professzionális politikáról, hanem az elkerülhetetlen politikumról volt szó.

Ennek a politikumnak a megoldásával legalább harminc éve kínlódom. A dilemma ugyanis az, hogy szlovákiai magyar és humán értelmiségiként egyrészt csak bizonyos feltételek között – teszem azt, ha azt kutatnám egész életemben, hogy lehetséges-e Kant után és Heidegger rekonstrukciós kísérlete nyomán a metafizika – lehetséges a „szabadon lebegő értelmiség” pozíciójába helyezkedni, másrészt azonban – mert kikerülhetetlen – a társadalom szervezésében részt venni bizonyos csapdahelyzetet teremt. A múlt század kilencvenes éveinek elején többször is megfogalmaztam ezt a dilemmát, és kétféle következtetésre jutottam. Az egyik az értelmiségi által megfogalmazott gondolatok hatásának a viszonya a gyakorlati életben megszerezhető hatalomhoz. Kisebbségi viszonyok között nem kivételes, hogy az értelmiségi értékrend összemosódik a szervezeti formájú hierarchiával. Ennek az a következménye, hogy a hatás és a hatalmi befolyásolás határai elmosódnak, és már nem tudjuk, hogy az érvek eszmei súlya, avagy a politikai tevőképesség személyes megtestesülése-e az, amely rangsorolja az egyéneket? A másik következtetés azzal a beidegződéssel kapcsolatos, miszerint az értelmiségi népe lelkiismerete kell, hogy legyen. Ha ezt elfogadjuk, akkor elkerülhetetlen az intellektuális átlátásnak morális küldetésként felfogott összekapcsolása a pragmatikus feladatokkal. Az a benyomásom, hogy sem én, sem a szlovákiai magyar értelmiségiek többsége nem jutottunk előbbre ezeknek a dilemmáknak a megoldásában. Kivéve persze azokat, akik a kisebbség „szolgálatára” tették fel az életüket. Ez biztosan istennek tetsző cselekedet volt részükről, csupán értelmiségi státusuk – mégpedig annak egyik legfontosabb funkciója: az aktualitáson túlmutató eszmék felmutatása – veszett el közben.

Mivel az eszmecserében többen is megfogalmazták, hogy az elit – az én értelmezésemben az értelmiségi elit – példamutatására szükség van, az itt vázolt poláris kettősséget kizárandó kellene eljutnunk a Mannheim Károly-féle „társadalomszervező értelmiségi” pozíciójának a meghatározásáig. Gondoljunk arra, hogy a nyelvészek el tudtak jutni a nyelvműveléstől a nyelvtervezésig, vagyis a mindentudó nyelvész státusától a nyelvnek egy olyan értelmezéséig, amely nem deduktív módon akarja megszabni a normákat, hanem az értelmes kommunikációhoz rendeli azokat. Vagy pedig arra, hogy spekulativitást módfelett kedvelő bölcsészek képesek alkalmazott filozófiát művelni, megtartva itt is, mint a nyelvészek esetében a szakma követelményeit. Akkor talán nem utópia, hogy a kisebbségi értelmiségi elit is viszonyulhatna úgy a politikumhoz, hogy nem adja fel szakmaisága kritériumait. Ez azonban két előfeltételhez kötött. De egyik sem könnyen teljesíthető. A politikai képviseletünkre vonatkozóval, tehát azzal, hogy képes-e és hajlandó lesz-e valaha akceptálni az értelmiségi elit autonómiáját, itt nem foglalkozom. A rám/ránk vonatkozó az, hogy tudatosítanom/tudatosítanunk kell helyzetünknek, a fentiekben részben már jelzett hermeneutikai jellegét, vagyis azt, hogy önmagunk megértése nélkül csak a sztálini értelemben vett „társadalom mérnökei” lehetünk. Ebből a szempontból nem véletlen néhány jelenkori kis despota filozófiaellenessége. A despotáknak ugyanis nem a megértésre alapozott valóságképre, hanem a kvázi-gondolkodás ún. gyakorlatiasságára van szükségük. Hermeneutikai és episztemológiai szituáltságunk figyelembevétele nélkül ne is vegyük tárgynak a szlovákiai magyarságot. Mert annak nincs tőlünk független léte. Hiszen mi hozzuk létre napról napra, folyamatosan. A mi projekciónk az. Nemcsak önmagunkra, hanem tárgyunkra is vonatkozik az, hogy hermeneutikai jellege van.

Végezetül még egy megjegyzés ahhoz, hogy több írásban, de főként az iskolarendszerünket és köznapi létünk szociálpszichológiai vonatkozásait tárgyaló hozzászólásokban expressis verbis megfogalmazódott annak a követelménye, hogy milyen értékrendet közvetítenek az iskoláink, és hogy újra kellene gondolnunk értékskáláinkat. Véleményem szerint ez két alapvető és kikerülhetetlen feladat. Valójában arról van szó – ha jól értettem a megfogalmazottakat –, hogy nem lehet idejétmúlt vagy csupán a napról napra változó aktualitás értékei mentén cselekedni. Mivel azonban az értékek a filozófiai értelmezés szerint a transzcendencia területét képezik, szociológiai szempontból viszont – és szerintem ez a követendő a mi esetünkben – az időbeli orientációval függnek össze, „az értékek átértékelésénél” figyelembe kell majd venni azt is, hogy ez az időbeli tájékozódás hogyan kapcsolódik a kollektív és individuális orientációkhoz. Hiszen nem mindegy, például, hogy individuális jövőhöz igazodó konkrét célszövetségek érdekérvényesítő, vagy pedig ellenkezőleg, kollektív jövőre irányuló, utópisztikus időorientációra támaszkodó értékek mellett tesszük le a garast.

Mészáros András

Tags: , ,

Ethics Policy

Ethics Policy - Text