Ki a magyar? Mi a magyar? Milyen a magyar?

Ki a magyar? Mi a magyar? Milyen a magyar?

A három kérdés közül az első röviden és egyértelműen megválaszolható, éppen ezért rossz a vita problémafelvetése. A disputában eredetileg nem is kívántam részt venni, miközben mindenféle, nem feltétlenül a konkrét „vitacikkekkel”, de mindenképpen a tágabb témával kapcsolatos, naplómban rögzült gondolataim azért csak lettek. Némi külső unszolásra, ezekből adok most egy kis válogatást.*

Tovább passzírozódik a szlovákiai magyar sajtóban a „vita” arról, hogy „ki a magyar?”, „ki a szlovákiai magyar?” Nem szándékoztam hozzászólni, azt sem mondhatnám, hogy rendszeresen nyomon követem a vita egyes állomásait, hogy ától cettig elolvasom az egyes véleményeket, de most, hogy Icu az interneten a gombaszögi tábor (ami évek óta már Krasznahorkaváralján kerül megrendezésre!), szóval a gombaszögi tábor kerekasztal-beszélgetését kíséri figyelemmel, ismét eszembe jutott a kérdés. És továbbra is azt állítom, hogy rossz a problémafelvetés. Mert, ha a kérdésnél maradunk, akkor a válasz nagyon egyszerű: az a magyar, aki annak vallja magát. S ezek után már nincs miről beszélni. Nincs mit beszélni arról, hogy hogyan lehetne lelkeket visszaédesgetni, esetleg olyanokat is „magyarnak” tekinteni, akik önmagukat nem vallják annak stb. Ha a központi támogatásokról, tehát pénzről van szó, akkor másként kellene feltenni a kérdést. Azt kellene feszegetni, hogy mi alapján kaphat egy-egy közösség a nemzeti kisebbségi kultúra ápolására pénztámogatást. A magukat magyarnak valló polgárainak arányszáma alapján, vagy esetleg aszerint, hogy hányan beszélik a kisebbségi nyelvet (jelen esetben a magyart) az adott közösségben, milyen a magyar kultúra fogyasztóinak az aránya egy-egy közösségen belül, vagy megkérdezni a lakosságot, hányan igénylik az ilyen támogatást és mire… Ezek hirtelen jött ötletek, de mindenképpen ezen a vonalon kellene elindulni, s nem azt feszegetni, hogy ki a magyar. Közben jut eszembe: a nyelvhasználat kérdése kapcsán fel lehetne mérni és tízes skála alapján lehetne rá válaszolni, hogy az adott egyén életében az államnyelv és kisebbségi nyelv (vagy esetleg más nyelvek) milyen fontosságú helyet foglal el. Megkérdezni például, hogy melyik nyelvet beszélik a családban (esetemben erre a válasz 10 lenne a magyar javára), majd azt, hogy a munkahelyen melyiket (esetemben ez is valahol a 9 és 10 között mozogna, méltányosságból valószínűleg 9-et írnék), továbbá a lakóhelyén, az utcán, üzletekben, hivatalokban melyik nyelvet beszéli (esetemben – Komáromot és Keszegfalvát is beleértve – ez is a magyar javára, mondjuk 8 lenne). Aztán még azt is meg lehetne kérdezni, hogy úgy általában az életében az egyes nyelvek milyen súllyal bírnak (esetemben mondjuk 7 a magyar, 2 a szlovák és 1 a német). Mondom, ez is csak egy ötlet, s ráadásul csak úgy önmagamnak vagy a palackposta számára, de – szerény megítélésem szerint – valahogy ebben az irányban kellene elmozdulni. Ezzel a módszerrel talán nagyjából felmérhető lenne a valós nyelvhasználat, s azt követően ennek alapján lehetne kifüggeszteni vagy ki nem függeszteni kétnyelvű táblákat stb. És nem az egyén magánügyének tekinthető nemzeti hovatartozás alapján.

***

Azok a kötetek, amelyek a mi a magyar-problematikát próbálták meg körbejárni, voltaképpen egy nemzetkarakterológiára tettek kísérletet. Az én kérdésem viszont nem kifejezetten arra, legalábbis direkt módon nem arra irányul. Arra lennék kíváncsi, hogy (mondjuk a kultúra) bizonyos részjelenségeiben (aztán ezeken keresztül az egészben is) mi a sajátosan magyar? Tehát mitől magyar a magyar népmese, mitől magyar a magyar népzene, mitől magyar a magyar népi építészet és így tovább. Valószínűleg erre sincs egzakt válasz (sőt, szinte biztos, hogy nincs), de egy kísérletet talán megér.

***

A Die Zeit éppen egy irodalmi kánon megteremtésén fáradozik, jelesen azon, hogy kiderítse mi az európai? mi az európai az európai irodalomban? Ennek érdekében esszék, beszélgetések jelennek meg benne, az elmúlt fél évszázadot jellemző ötven európai könyv (főleg, de nem kizárólag regény) bemutatása… Iris Radisch bevezető esszéjében azt a kérdést is felteszi: ki tartozik bele? S ez utóbbi felvetés az, amitől megijedtem.

A napokban tudniillik megint a ki a magyar, mi a magyar? kérdéskörön agyalok. Hogy ki a magyar, egyértelmű: aki annak vallja magát. De hogy mi a magyar, mitől magyar az, amit mi annak mondunk, mi különbözteti ezt meg a szlováktól, némettől, finntől… Nos, ez a fogasabb kérdés. Ha viszont ezt meg tudnánk határozni, kereteket szabni, akkor (s erre most döbbentem rá!) visszafelé is elsülhet a dolog. Hiszen ha már vannak kategóriáink, korlátaink (!), amelyek behatárolják, definiálják azt, hogy mi a magyar, akkor bizony könnyen előfordulhat, hogy majd mások mondják meg: kik tartoznak, kik tartozhatnak bele. Aki nyereg alatt puhítja a húst, naplóját rovásírással írja, s cifraszűrt visel (mondom tudatosan ironizálva), az a magyar. Aki nem, az vallhatja magát bárminek, kizárható (esetleg) a magyarságból. Milyen az európai regény? Ilyen meg olyan. Ami nem illik bele, az nem európai regény. Ugyanebbe a logikai láncba behelyettesíthető a magyar, a szlovák vagy a német is. S ahogy ezt így végiggondoltam, már el is ment attól a kedvem, hogy feszegessem: mitől magyar a magyar népi kultúra…

***

Persze úgy is fel lehet tenni a kérdést, hogy mi az a magyar, amivel identitást vállalok vagy nem vállalok. Ez tudniillik történetileg változó lehet. Mást jelentett magyarnak lenni a 17–18. században, mint a 19.-ben vagy a 21.-ben. Bél Mátyás hungarus tudata (ha volt neki) például nyilván elsősorban a mai értelemben vett állampolgárságra vonatkozott s nem egy adott nyelvi, kulturális közösséghez való tartozásra. Ez a szemlélet olykor még ma (vagy a közelmúltban) is tetten érhető. A kilencvenes évek közepén Németországban a hivatalos nyomtatványokon volt egy olyan rovat, amely a kitöltő nemzetiségére (Nationalität) vonatkozott. S noha tudtam, hogy voltaképpen az állampolgárságomra kíváncsiak, sosem tudtam (egyszerűen nem voltam rá képes) beírni, hogy szlovák. Inkább mindenféle trükkös megfogalmazásokkal próbáltam meg körbeírni, hogy szlovákiai magyar (Ungar aus der Slowakei): hogy benne legyen az a válasz is, amire kíváncsiak, meg az én identitásom se csorbuljon. Mára Németországban is felváltotta ezt a rovatmegnevezést az állampolgárságra (Staatsangehörigkeit) vonatkozó, s úgy is megfogalmazott kérdés.

***

Mi a magyar például a magyar irodalomban? Arra a sajátosságra, ízre, életérzésre (esetleg speciális témaválasztásra?) gondolok, ami akkor is megmarad egy irodalmi műben, ha azt idegen nyelvre fordítják. Ha van is ilyen, nyilván történetileg meghatározott, s más volt a 18. században, mint a 20. század elején. De ha csak az utóbbira is gondolok: mi lehet a közös, mondjuk Szabó Dezső, Kodolányi János és Déry Tibor vagy Szentkuthy Miklós műveiben? A nyelven túlmenően. De ha elvonatkoztatok a magyar irodalomtól, hasonló kérdés akkor is feltehető: mi köti össze például Franz Kafka és Stefan Zweig alkotásait?

***

Közelebb evezve szakterületemhez: mi a magyar a magyar népköltészetben? Természetesen a nyelven túlmenően. Erre amolyan maszatolós válaszokat szokás adni: szemléletmód (de miben ragadható ez meg konkrétan?), stílus (valóban lenne, mondjuk magyarnépmese-stílus? Nem sokkal inkább a mesélők egyéniségének a bélyegét hordozzák népmeséink?) – és hasonló, nehezen megfogható fogalmakkal operálnak a szakemberek. Félreértés ne essék: ugyanezeket a kérdéseket meg lehet fogalmazni a szlovák, a cseh, a német stb. népköltészet kapcsán is. Honti Jánosnak, a magyar népmesekutatás egyik (vagy talán a) legnagyobb alakjának van egy zseniális mondata: „ha valami egy nép meséjében egyedinek tűnik, csak idő kérdése, hogy megtaláljuk más népeknél is.” Alighanem érvényes ez a kultúra más területeire is.

***

Van egy további kérdezési lehetőség is: milyen a magyar? Melyek azok a tulajdonságai egy magyar embernek, a magyarok összességének, amelyek világosan megkülönböztetik őket szomszédaiktól, illetve a távoli népektől? Ilyen válaszadásra is történtek már kísérletek, hiszen a korai (és végső soron nem csak a korai) nemzetkarakterológiák erre vállalkoztak. Ezek viszont általában sztereotípiákkal operálnak, s egy komoly elemzésben nem sokra megyünk velük. Aztán meg ha volnának is ilyesmik (vendégszerető, dolgos, lusta, mulatós stb.), ezek is változnak történetileg. De, mondom, nincsenek.

***

Az Új Szóban (mivel az online kiadást nézem, nem tudom megállapítani, hogy melyik számban, filológiailag tehát pontatlan leszek), szóval maradjunk annyiban, hogy az Új Szó honlapján most olvasok beszélgetést a nyolcvankilencedik életévét éppen betöltött Mayer Judittal. Miklósi Péter a régi Pozsonyra is rákérdez, s ezzel összefüggésben mondja az ünnepelt: „ez mégiscsak egy történelmi város, akkor kicsit fáj az embernek, hogy mára olyan kevés magyar maradt itt, illetve ők is nagyon asszimilálódnak. Sokan egyszerűen szlovák iskolába adják a gyerekeiket, nem veszik tudomásul, hogy azok a gyerkőcök már sosem lesznek igazán magyarok.” A kérdezett több esetben is nyomatékosította magyarságát, a hűséget, noha (s ezt hangsúlyozni kell!) nem a megélhetési magyarok melldöngetős, sírvavigadós stílusában. Én, Péter helyében azért rákérdeztem volna felmenőire, a Mayerokra, akik (egykor) nyilvánvalóan németek voltak. Valamikor asszimilálódtak, s magyarokká lettek. Vajon hogyan ítéli ezt meg Mayer Judit? Az a beolvadás helyénvaló volt, a mostaniak már, ha nem is elítélendőek, de legalábbis szomorúak? Vagy a régi nagy szerelme, Stelczer Endre! Az ő elei is németek lehettek. Az ősökhöz, a nagy- vagy dédszülők nyelvéhez való hűség abban az esetben nem kötelezett? Közben teljesen igaza van, hiszen ki-ki az, aminek vallja magát. Ezért is értelmetlen a ki a magyar kérdésfelvetés.

De mégis: melyik hűség a mérvadó?

 


* Noha a kérdésekkel kapcsolatban évekre visszamenően is találhatnék naplómban feljegyzéseket, most mégis inkább csak a közelmúlt jegyzeteiből válogatok. Nem feltétlenül elvi megfontolásokból, hanem inkább gyakorlati szempontból. Fürdőkád szélén ülve, kalfaszokkal (© Cs. Liszka Györgyi, mert ő beszél ilyen csúnyán a családban) és festékesdobozokkal körbevéve (lakásfelújítás!) ez utóbbi megoldás jóval egyszerűbbnek tűnt.

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala a http://www.kerekasztal.org honlapján és a facebookos oldalán, együttműködve az Új Szó Szalon mellékletével széles körű vitát kezdeményez a népszámlálás eredményeiről és a jövőnket érintő kitörési lehetőségekről. Az elkövetkező hetekben szombatonként elemző írások jelennek majd meg arról, hogyan értelmezhető az új viszonyok között a szlovákiai magyarok identitása. A véleményeket olvassák a Kerekasztal honlapján, a facebookon és az Új Szó szombati számának Szalon mellékletében. Ha valaki hozzá kíván szólni önálló írással a vitához, max. 11 000 karakter terjedelemben küldje el a következő címre: info@kerekasztal.org. (Amennyiben az írás érdemben nem a vita tartalmához szól hozzá, a szerkesztők fenntartják a jogot a közlés mérlegelésére.)

Tags: , ,

Ethics Policy

Ethics Policy - Text

  • Kusy Feri

    Tartozom egy szenteltviztatoval 🙂 monjuk gorog katolikussal, a vicc kedveert. 🙂

  • forgon

    Végre egy irás, mely értelmes gondolatokat fogalmaz meg egy értelmetlen kérdésfelvetés kapcsán….