Keressük önmagunkat?

Keressük önmagunkat?

Van a magyar szellemtörténetben egy érdekes és fontos jelenség. Amikor bajban van a nemzet, amikor rosszul mennek a dolgok, mintha a herderi gödör mélyéből előjönne egy késztetés, s a magyar értelmiség egy része egy körtémáról kezd el értekezni: ki a magyar, mi a magyar?

Ez történt a húszas években, Trianon után, amikor szellemileg is újra kellett álmodni a magyar glóbuszt. Ez a rendszerváltozás után, a kilencvenes évek első felében, amikor már megkérdeztek külhoni magyar gondolkodókat is. A magyarországi legújabb kezdeményezés az új évezred elején történt, a szimpatikus kötetet 15 szerzővel Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály jegyzi szerkesztőként. S talán ebbe a vonulatba illeszthetők bele a szárszói összejövetelek, de a nyolcvanas évek végi lakitelki találkozók is. Saját kis perifériánkon: a kilencvenes évek eleji lévai találkozók is hasonló kérdésekkel foglalkoztak.

Közös vonásai is vannak ezeknek a szimpatikus, jobb sorsra érdemes kezdeményezéseknek. Történészek, írók, közéleti emberek mondják el véleményüket a nemzet állapotáról, a helyzetről, annak sajátosságairól, s néhányan több-kevesebb sikerrel új utakat, jövőképeket is felvázolnak a jelenségek kapcsán. Az is a közös vonások közé tartozik, hogy az alkalmazott stílus az esetek többségében (bizonyos fokig) patetikus, a mondandót némi messianisztikus fűtöttség is jellemzi.

S főleg: utánuk általában nem történik semmi. A kötetek bekerülnek a könyvtárak mélyére, ahol az utókor érdeklődő tagjai előbányászhatják őket, véleményt alkothatnak a résztvevők világlátásáról – ám a világ, mindettől függetlenül, megy tovább a maga útján. A magyarság is bolyong tovább a számára kiszabott vagy a maga által választott utakon.

***

A 2011-es népszámlálás után sokan a szlovákiai magyar társadalomban is úgy érzik, baj van, meg kell szólalni. Fontos és jó, hogy ilyen kezdeményezés napvilágot lát, hiszen a szlovákiai magyar közélet egyik rákfenéje éppen az, hogy nem létezik közbeszéd, alig vannak társadalmi viták, s ez a nihil bizony alaposan rá is nyomja bélyegét létünkre. Az újságokban megfogalmazott, hevenyészett publicisztikák, éretlen vagy egyoldalú nézőpontokat erőltető szerzők odamondogatásai, személyes nézeteinek közlései nem helyettesíthetik az alapos, átgondolt, értelmes eszmecseréket.

Hasznos tehát a kibontakozó véleménykavalkád, jó, hogy többen elmondták-elmondják a véleményüket. Az okos nézeteket bizonyára fel kellene karolni, illetve össze kellene gyűjteni, s megpróbálni hasznosítani is őket. Az nem lenne jó, ha a történelem megismételné önmagát, s ezek a vélemények is fiókok mélyére kerülnének. Ekkor ugyanis épp a legfőbb értelmüket nem lennének képesek teljesíteni: hozzájárulni ahhoz, hogy a szlovákiai magyar közösségben jelen lévő kedvezőtlen tendenciák megváltozzanak.

Magam néhány, eddig nem felvetett vagy nem kellőképpen hangsúlyozott szemponttal szeretnék hozzájárulni az együttgondolkodáshoz.

***

Az első téma, amire jobban oda kellene figyelnünk, a kiindulópont számaival kapcsolatos túlzások. Nem szabad elfelednünk, hogy tavaly Szlovákia (és a volt Csehszlovákia) történetében a leginkább elpackázott népszámlálást hajtották végre. Ilyen előzmények után készpénznek venni a statisztikai hivatal számait képtelenség, bele kell törődnünk, hogy megbízható, hiteles számok nem léteznek. A tavalyi népszámlálás csupán a tendenciákról adhat bizonyos képet (s azok negatívak, ez minden kétséget kizár), de arra nem adhat választ, hogy pontosan mennyien vagyunk, s mennyien koptak ki közülünk. Figyelmeztető a nemzeti hovatartozásról nem nyilatkozók magas aránya, köztük biztosan vannak magyarok is. Különféle megközelítések, modellezések persze létezhetnek, ám kétségkívül túlzóak azok a megnyilvánulások, amelyek naponkénti fogyásunkat konkrét számokba öntve próbálnak meg túlontúl drámai helyzetet felvázolni. A pozíciónk nem jó, ám szerintem kontraproduktív lehet, ha a valóságosnál sötétebb képet próbál bárki is felrajzolni. Fogyunk – és ami legalább ennyire negatív: lelkileg is széthullóban vagyunk. Atomizálódik a szlovákiai magyar társadalom, fokozatosan veszít belső összetartó erejéből, elbizonytalanodik és nem képes megfelelő válaszokat adni a modernizációs folyamatokra sem.

 

Társadalmi  normák kellenek

A személyes indíttatású magyarázatok, magyarázkodások persze bizonyos fokig fontosak, képet adnak nemcsak egyikünk-másikunk világlátásáról, hanem szlovákiai magyar mikrotársadalmunk hanyatlásának némely okairól is. Az viszont már nem lenne jó, ha ezek elfednék a lényeget, s mi egy ilyen kritikus helyzetben nem lennénk képesek meglátni a fától az erdőt.

A legnagyobb probléma szerintem ugyanis épp abban van, hogy a szlovákiai magyar társadalomban az elmúlt években csökkent az egyetemesen elfogadott társadalmi normák szerepe, s ezáltal csökkent kisebbségi társadalmunk kohéziós ereje. Az értelmiség nem foglalkozott átfogóan ezzel a kérdéssel (utoljára emlékezetem szerint a nyolcvanas években, szintén nehéz időszakban találkozhattunk egy viszonylag egységes értelmiségi felvonulással: ez a Zalabai Zsigmond által szerkesztett A hűség nyelve című kiadvány volt, amely az anyanyelvhez, anyanyelvi oktatáshoz való hűséget és az asszimiláció elvetését üzente robusztus erővel a Szlovákiában élő magyaroknak). A közösségi normák szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni: erről szól a Tízparancsolat, amelyen minden nyugati értelemben vett demokratikus társadalom jogrendje alapul, erről szólnak az erkölcsi normák: ezek nélkül nincs civilizáció, ezek nélkül egy társadalom szétbomlik.

Ennek kidolgozása és prezentálása a mindenkori szellemi elit feladata lenne. Látnunk kell, hogy romlásunk egyik oka éppen az, hogy a szlovákiai magyar társadalomban nemhogy erősödne, de csökken a közösségi megmaradást elősegíteni hivatott normarendszer iránti igény, s ezt bizony nem lehet időleges kampányokkal, felszínes szlogenekkel helyettesíteni. Látnunk kell, hogy a világ nagyon megváltozott körülöttünk, felértékelődött az egyéni, tudatosan vállalt értékrendek szerepe, s ha ezeket nem tudjuk hatékonyan beleilleszteni világnézeteinkbe, a közösség széthullása folytatódni fog.

Tudatosítva tehát, hogy egy-egy ilyen hozzászólással, vagy akár az egész vitával nem lehet megoldani ilyen összetett kérdést, a legszerencsésebb hozzáállás talán mégis csak az lehetne, ha megpróbálnánk a legnagyobb problémákról beszélni. Ha ezt elfogadjuk, akkor legalább öt alapkérdést kell felvetnünk. Ezek a következők: a közösség belső kohéziós ereje és a megmaradást szolgáló normarendszer léte és működése, az oktatás és nevelés problémája, a közgondolkodás befolyásolása, s ezen belül a sajtó szerepe, a vegyes házasságok problémája és a községek, régiók szerepe.

 

Az  asszimiláció elutasítása

Az első és legfontosabb alaptézis, amelyből ki kellene indulnunk, annak az elfogadása lehetne, hogy mi magyarok vagyunk, függetlenül attól, hogy nem Magyarország területén élünk, s magyarok is akarunk maradni. Elutasítjuk az asszimilációt, igényeljük, hogy elsősorban anyanyelvünkön, saját intézményeinkben szerezhessük meg a tudást, az élet minden szegmensében adekvát módon használhassuk anyanyelvünket, és fontosnak tartjuk, hogy a helyi és a regionális miliő is, melyben élünk, a lehetőségekhez képest minél szélesebb mértékben megőrizze azokat a történelmi-kulturális örökségjegyeket, amelyek jellegét meghatározták. Ez az alaphozzáállás meghatározza azt a viszonyítási pontot, amely alapján az egyéni és csoportos viselkedésformákat megítélhetjük.

Tudom, most sokan azt mondják, evidencia, amit írtam. Sajnos, nem így van. Épp a leszakadó rétegek próbálnak maguknak mindenféle elméleteket gyártani, amivel próbálják megindokolni, miért is szakadnak el magyarságuktól. Vannak olyanok, akik számára ez a kérdés egyáltalán kínos. Vannak olyanok is, akik elismerik, hogy nem választják tudatosan egyik vagy másik nemzetiséget: ők a pozsonyiak, kassaiak, lévaiak stb. S olyannal is találkoztam, aki magyar nyelven mondta nekem, hogy szégyelli magyarságát.

Érzésem szerint nem tudunk továbblépni, ha a fókuszt nem határozzuk meg újra és újra, a lehető legkorrektebb egyértelműséggel. S azt is látnunk kell, hogy ez a vállalás egy permanens életérzés megléte vagy hiánya, nem csupán kampányszlogenek témája népszámlálások előtt. Tudatosítanunk kell, hogy közösségen belül is különfélék vagyunk, nézeteink is különbözőek, ám nem mindegyik nézet eshet azonos megítélés alá a közösség megmaradása szempontjából. A közös alapplatformot mindenkinek el kellene fogadnia, ezt tudatosítaniuk kell a civil szervezeteknek, a társadalmi élet szereplőinek, a politikai pártoknak is. Az egyéni és közösségi példa is fontos, s itt is nagyon rosszul állunk. Amíg ugyanis két évtizeddel ezelőtt íróink és művészeink voltak a példaképek, mostanra gyakran színvonaltalan celebek vagy politikusok váltak azzá. A nemzeti hovatartozás nem lehet taktizálás vagy divat kérdése, ezen a téren rengeteget romlott a helyzet az elmúlt két évtizedben.

 

Anyanyelvű  oktatás

Az oktatás és a nevelés kérdéskörénél három alaptézist lehetne (újból) fontolóra venni. Be kellene fejezni a részünkről is sokszor gyakorolt ámokfutást arról, hogy abszolutizáljuk a szlovák nyelvtudást, s elfogadjuk, hogy sokan csak ebből a szempontból ítélik meg az oktatási folyamat sikerességét. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy ne tanuljunk meg nyelveket, ellenkezőleg: a három nyelvet használó modell lehet a jövő útja. Ez az anyanyelv kitűnő ismerete mellett a szlovák nyelv és legalább egy világnyelv ismeretét jelenti. Az origó, az univerzális kiindulópont azonban minden vitán fölülállóan az anyanyelvi oktatás kell, hogy legyen, a minél szélesebb műveltség megszerzése anyanyelven. Erre rakódhat rá az összes egyéb tudás, ám a magyar ember attól is lesz magyar, ha legalább alapinformációi vannak a magyar történelemről és ismeri a magyar irodalomnak legalább a legszebb alkotásait. Ezt szlovák iskolában sohasem lesz képes elsajátítani. Ha tehát nem félművelt, gyökerek, szellemi kötődések nélküli embereket akarunk nevelni, akkor ezt az evidenciát is el kell helyeznünk közösségi megmaradásunk eszköztárában. S meg kell keresnünk és a modern pedagógiai folyamatokba be kell építenünk mindama nevelési elemeket, amelyekkel magyarságukat tudatosan vállaló emberekké  nevelhessük gyerekeinket. A modernizáció kihívásait ránk zúdító világban a tudatos vállalás alapfilozófia kell, hogy legyen.

 

Magyar  lelkivilág

Nagyon nem mindegy, hogyan gondolkodunk magunkról, helyzetünkről, s a világról, amely körülvesz bennünket. Szlovákiában számos olyan hatás ér bennünket (szlovák média, politika, történelemtanítás, irodalomtanítás, közbeszéd), amely azt célozza, hogy elidegenítsenek minket magyarságtudatunktól. A meghasonlott ember a legkiszolgáltatottabb préda, egyszer csak elkezdi szégyellni önmagát és kötődéseit. Néha érkezik elidegenítési sugallat Magyarországtól is, a szlovák hatalom részéről is látunk ilyen igyekezetet, de közülünk is többen, többször folyamodnak ilyen eszközökhöz. A szlovákiai magyar média egy részében gyakori az a szereptévesztés is, hogy a magyarországi politikai viszonyokról egyoldalú, általában keményen kritikus véleményt tolmácsolnak csak. Meg kellene talán egyezni: a beavatkozás oda és vissza mértékarányos legyen, a politikai kritika kiegyensúlyozott (függetlenül attól, hogy ki van kormányon, nem vagyunk ugyanis Magyarország adófizető polgárai) – de soha nem írhatja fölül a nemzethez és az országhoz való alapvetően pozitív viszonyunkat. Magyarország támogatása és odafigyelése nélkül ugyanis már régen feleennyien sem lennénk. Persze, Budapesttől is elvárandó, hogy valódi partnernek tekintsenek bennünket.

 

Tudatos  vállalás

A vegyes házasságok kérdése generációk óta fontos kérdés, s mi csak lesütjük a szemünket, ha ez szóba kerül. Persze, teljesen egyértelmű, hogy moralizálással itt sem megyünk semmire, a privát érzelmi szféra szent és sérthetetlen. Ám két dologról talán hangosan beszélhetnénk. Az első: egy párkapcsolat az évek folyamán komolyan megpróbál mindenkit. Aki vállalja a vegyes házasságot, pluszterhet vesz magára, s ezt tudatosan kell kezelnie. A második ebből adódik: elfogadhatatlan, hogy a vegyes házasságokban 90 százalék feletti a többségi nemzethez való asszimilálódás, hasonló arányú a gyermekek nemzetiségének meghatározása is. Van a magyar kultúrtörténetben egy talán használható példa. Pár évtizeddel ezelőtt, amikor a felekezeti hovatartozás még komoly kihívást jelentett, a felek a vallási szempontból vegyes házasságok meg〜kötésekor megegyeztek abban, mely valláshoz tartoznak majd a születendő gyermekek. Talán itt is hasonló módszert lehetne alkalmazni: a fele-fele arányhoz való közelítés bizonyára korrektebb modell lehetne.

 

A közösségi eszköztár szerepe

S a végére hagytam egy olyan összetett problémakört, amely az egyik legnagyobb kihívás huszonegyedik századi világunkban. A modern, vállalható, fenntartható válasz megfogalmazásának szükségességét falvaink, városaink jellegének, kultúrájának megtartása érdekében. Ide tartozik a globalizációs kihívásokra való helyes, tudatos – és, ha lehet: irányított, átgondolt – reagálások megtalálása; ez nagyon összetett kérdéskör, de bizonyára befolyásolni tudná annak a kedvezőtlen tendenciának a megfordítását, amelynek egyre inkább elszenvedői vagyunk. Az utóbbi tíz évben jelent meg vagy erősödött fel egy új jelenség, az elvándorlás, amely addig nem volt jellemző ránk. Most nincs olyan község, amelyet ez ne érintene. Moralizálással itt sem megyünk semmire: erre is programok kellenek, s a helyi és regionális politikának talán ebben lehet a legnagyobb szerepe.

***

Tudatosítom, hogy számos kérdést nem érintettem, valamint hogy – terjedelmi okokból is – több kérdést is csak felvetettem. Viszont ha azt a kihívást, amelyre ez a vitasorozat reagálni akar, komolyan vesszük, akkor érdemes lenne komolyabb szakmai konferenciákat is szervezni ezekről a kérdésekről. S a legfontosabb: megpróbálni kimunkálni egy olyan üzenet-csomagot, amely egyfajta alap-normarendszerként működhet〜ne köreinkben.

Meg kellene próbálni legalább csökkenteni a kedvezőtlen tendenciák sebességét, erejét.

Csáky Pál

Tags: ,

Ethics Policy

Ethics Policy - Text

  • Csáky úr!

    Szóval az Ön családjában senki sem “vállalja a vegyes házasságot” mert aki ezt teszi “pluszterhet vesz magára”.

    Ha jól értem azt javasolja hogy amikor egy szlovák felmenőkkel rendelkező szlovák állampolgár házasságot köt egy magyar felmenőkkel rendelkező szlovák állampolgárral, egy hivatalban egyezzenek meg arról hogy utódaik magyar felmenőkkel, vagy szlovák felmenőkkel rendelkező szlovák állampolgárok lesznek. Sőt a hivatal ügyeljen arra hogy az arány fele-fele legyen.

    Nem tudom végiggondolta-e amit leírt, de az még viccnek is rossz…