Nem feladat. Állapot!

Nem feladat. Állapot!

Kilencvenes évek, a cseh sajtóiroda hírközpontja, éjjel egy óra. A kiadásvezető az ismert emberjogi harcos, a Charta 77 aláírója, börtönviselt polgári aktivista Petr Uhl. Neki mesélem legfrissebb élményemet Pécsről.

„Petr, képzelje, a városban teljesen természetes, hogy német vagy horvát szót hall, és mindez senkit nem zavar. Nagyon tetszett.” Mire Petr Uhl: „Kedves Attila, akkor maga ugyanolyan nacionalista, mint bárki más, de javára írom, tudatosan harcol a nacionalizmus ellen. Igazi toleráns demokrata akkor lesz, ha Pécsett nem veszi észre, hogy más nyelveken is beszélnek.” Nos, Petr Uhl nem tudhatta, hogy a fiatal kezdő szerkesztő életét meghatározó kijelentést tett. Remélem, a cikkből kiderül, miért.

A vita alapkérdése: Ki a magyar? Mégis, a vitaindító cikk óta tudjuk, hogy alapvetően nem ezt a kérdést akarjuk megválaszolni. A vitaindító – bevallottan – a sokak számára meglepő, mások számára tragikus népszámlálási eredmények egyik következménye. Az eredményeket jobbára negatív kontextusban emlegetjük, a kereső bizonyára a „fogyás” szót dobná ki elsők között. A negatív kontextus arra enged következtetni, hogy a magyarság fogyása mint jelenség rossz. Amiből egyértelműen következik, hogy a magyarság megmaradása . Ha tehát valóban valamilyen eredményt várunk ettől a vitától, akkor két fontos dolgot kell megválaszolnunk. Az egyik: valóban jó-e, fontos-e, hogy itt magyarok éljenek, tehát hogy – a szóhasználatunk gyakori kifejezésével élve – megmaradjunk. És itt maradjunk meg. Ha a válasz igen, tehát ha a megmaradásunk érték, akkor adódik a másik kérdés: ezt miként érjük el?

Érték-e, hogy magyarként élünk itt?

Európa a jó élet kontinense. Persze nem a fizetések, jövedelmek, az anyagi jólét terén. Európában honos az amerikai megnevezés szerinti „good live”, a jó élet, amelynek számos, pénzben, gazdagságban nem kimutatható jele van. A jó élet alapja a tág értelemben vett kultúra. Biztos, hogy a munkatermelékenység terén Dél-Korea jobb, lehet, hogy a kínai GDP-növekedés nálunk álom, lehet, hogy sosem érjük utol technológiákban Japánt, és nem leszünk olyan gazdagok sem, mint az amerikaiak. De aki az említett tájakon valaha is járt, vagy csak komolyabban foglalkozik velük, tudja, hogy nem feltétlenül szeretnénk nevezett országokban munkavállalók, vállalkozók vagy éppen nyugdíjasok lenni. Az európai kultúra hiányát eddig még minden olyan ismerősöm megfogalmazta, aki úgy döntött, másutt boldogul. Az európai kultúra része mindaz, amit a mindennapokban talán nem is veszünk észre, de aminek hiányára igenis odafigyelünk. Az Egyesült Államokban vígan kiraknak egy embert a kórházból, ha nincs pénze vagy biztosítása. Előfordult Szlovákiában is, hogy a hajléktalant kirakták a klinikáról a hóba, de mi legalább felháborodtunk. Az európai kultúra része az is, hogy a méregdrága katonai helikopter visszajön árvízkor az utolsó túlélőért, aki egy nyolcvanéves néni, akár meg is halhat ott a padláson, de mi tudjuk, nem a mi dolgunk megítélni az emberi élet értékét. Az európai kultúra, amely a klasszikus görög filozófiából, a római jogból és a zsidó-keresztény kultúrkörből táplálkozik, mindennapjaink része, és éljünk akár 250 eurós nyugdíjból vagy 2000 eurós bérből, mi ezen a kontinensen relatíve jól élünk. Nem szeretjük a mindenáron győztes szakbarbárokat, a hullákon át gázoló sikerhalmozókat, óvjuk a másik gyerekét is, és nem rúgunk a kutyába se. Benyomások, érzések, matematikailag aligha megfogható értékek, de ezek mi vagyunk, európaiak, s kevés táján e világnak sikerült a good live megvalósítása úgy, mint itt.

E kultúra, a szó legtágabb értelmében vett kultúra egyik alkotóeleme a néhány tucat nyelven beszélő kontinens, ahol egy politikai közösségnek 23 hivatalos nyelve van. Ez a kontinens azért is élhető és szerethető, mert vannak katalánok, frízek és szardok, hol matematikai többségben, hol matematikai kisebbségben élő, egy nyelvet beszélő embercsoportok, s létezik a közösséghez tartozásnak egy nehezen megfogalmazható, de a mindenféle „-lógusok” által már igenis kutatott része, a szolidaritás.

Ez a kontinens tehát attól is képes a jó élet hazája lenni, mert mi itt, Szlovákiában magyarul beszélünk. Aki azt gondolja, hogy elfogadhatóbb, ha Szlovákiában csak szlovákul társalgunk, mert ez így egyszerű és természetes, alapvetően a good live ellen dolgozik. Mert ha ma egy 47 ezer négyzetkilométeres közigazgatási határon belül (Szlovákia területe) az egy nyelv, egy nemzet értéknek minősül, néhány évtized múlva a 10,5 millió négyzetkilométerről mondja majd ugyanezt valaki (vajon mi lesz akkor Európa neve?), és akkor vége annak a kultúrának, amelynek kebelén jól élünk. Akinek tehát a sokszínűség nem érték, annak a minőségi élet sem érték.

Ha nem elég meggyőző a soknyelvűség, ezen belül a szlovákiai magyarság megmaradása és a jó élet közötti kauzális nexus, akkor példaként még egy megközelítés. A szólás szabadságával a gyermekünk nem lakik jól, mondta egy baloldali politikus, aki páratlan hülyeségében nem vette észre, hogy az egyébként számára nem látható közvetlen összefüggés adott. Merthogy azokban az országokban, ahol a szólás szabadsága szent és nagyon is védett alapjog, valahogy sokkal többet keresnek a munkavállalók és mintha a nyugdíjaik is nagyobbak lennének. Mondjuk a szlovákiai ötszörösének mértékében.

A lineáris gondolkodású és összefüggéseket nem nagyon kereső emberek számára van egy másik jó érvem: a szlovákiai magyar közegben szocializálódott, szlovákiai magyar iskolákat végzett egyén óhatatlanul találkozik a magyaron túl a szlovák kulturális kontextussal, s idővel a cseh kontextushoz is eljut, függetlenül attól, mennyire jól tanulta meg a többségi nyelvet. Ugyanez visszafelé nem érvényes. A kontextus ismerete nem azonos a nyelv ismeretével. Akármilyen jól beszélünk angolul vagy németül, máshogy éljük meg a közlekedési rendőr intézkedését a szlovák D1-esen, a magyar M3-ason vagy éppen az osztrák A2-esen. A magyar, a szlovák, de még a cseh rendőr esetében is jobban látjuk előre, mi történik, miről lehet tárgyalni, s mi az, amiért a büntetés jár. Így vagyunk ezzel a munkaerőpiacon is. A szlovákiai magyar munkavállaló, ha szlovákiai magyarként szocializálódott, 25 milliós piacon van otthon, értve nemcsak a nyelvet, hanem a kontextust is. És ez már kézzel fogható érték mind a kőművesnek, mind a magfizikusnak. Ezt a kontextust veszíti el az a gyermek, aki szülei esetleg rossz tapasztalatai miatt a szlovák iskolában köt ki. Eszméletlen energiát öl bele a szlovák kontextus megtanulásába és elfogadásába, nem tanulja meg a magyart és a cseh már fárasztó lesz számára. Marad neki az 5 milliós piac. Ennyit a globális megfelelésről, amit oly gyakran mondogatnak a többségi iskolákba való jelentkezésekkor.

Mindkét előbb vázolt érv saját tapasztalataim eredménye, nincs okom sem jogom elvenni a társadalomtudósok kenyerét és elméletet, kategóriákat vagy akár terminus technikust faragni. Újságíróként megtapasztaltam, hogy az a kulturális kötődés, amelyet a megmaradásunk melletti érvelésben használunk, legyen az akár nemzeti tradíció, minden vitán felüli világklasszis irodalom és egy nagyon gazdag és absztrakt gondolkodást serkentő nyelv, ma már nem érték. Ezért magyarázom, amerre járok, hogy a magyarság megmaradása Szlovákiában nem a nemzeti romantizmus érvrendszerének kérdése, hanem kézzel fogható értékek összessége. Kettőt tudok felkínálni, s nem baj, ha akadnak emberek, akik ennél többet is felmutathatnak.

A szlovákok elutasítása vagy utálata, esetleg oly közkedvelt lenézése számomra nem út. Túl sok lett a kötődésem a szomszéd nemzetnél, túl sok személyes szál fűz ide s hozzájuk ahhoz, hogy szimpla nacionalistaként megszállónak, uzurpátornak tekintsem őket. Gondolom, magyarok ezrei vannak ezzel ugyanígy országszerte.

Igen, a történelem során felmenőim megtapasztalhatták az erőszakot, a megszállást is – csak éppen nem hiszem, hogy ugyanúgy kellene ma államhatárokat, közigazgatási területeket rajzolnunk, mint a vadászterületek megszerzése óta, biológiai lényként tettük századokon át. Ha elfogadjuk, hogy civilizált emberek vagyunk, lépjünk túl a vadászterületen, s próbáljunk meg kardot, géppuskát, hadosztályt és lágert hanyagolni a problémák megoldásakor. Az Európai Unió egyik alapja éppen ez a gondolat, s éppen ezért – minden nagy válság ellenére – az európai civilizált megoldási lehetőségeket tekintsük a jó élet alapjainak.

Nem feladat. Állapot!

A nyolcvanas évek egyik művelődési táborában magyarországi vendégelőadónak mondta el az egyik táborlakó: ne oktasson ki minket nemzeti érzésekből, mert Pesten magyarnak lenni állapot, de nekünk itt feladat. Hát ez az. Szlovákiában magyarnak lenni feladat. Pluszmunka. Mai kamasz szóhasználattal élve esetenként szívás. És ez nem jó.

Az emberek az életüket nem feladatként akarják megélni. Rengeteg feladattal néznek szembe családalapításkor, lakhatásuk biztosításakor, munkahelyi gondok megoldásakor. Nincs is baj ezzel. „Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell” – írja József Attila. Az emberek teszik, ami kell, de miért kellene az egész életüket harcként felfogni? Ha ezt várjuk tőlük, akkor borítékolhatóan néhány száz magyar marad Szlovákiában két-három népszámlálást követően.

Ha mindaz érték, amiről az elején értekeztünk, akkor tudatosítanunk kell, hogy szlovákiai magyarnak lenni nem feladat, hanem állapot. Olyan természetes, mint amilyen természetes a multikulturális közeg látása, láttatása az elején idézett Petr Uhl által. A cél, illetve a feladat: eljutni oda, hogy ittlétünk, megmaradásunk magyarnak, nyelvünk akár hivatali használata teljesen természetes állapot legyen. Ezért az állapotért érdemes vállalni a pluszmunkával járó feladatot, elsősorban azok által, akik bármilyen formában elitként, véleményformálóként, vezetőként, képviselőként ismertek a hazai magyarság köreiben.

Ha a cél eléréséhez intézményes, jogi keret szükségeltetik, akkor dolgozzanak érte a képünk viselői, az általunk megválasztott politikai osztály tagjai. A szükséges keretek eléréséhez járuljanak hozzá a hivatástudattal rendelkezők, akik a civil szférában, a polgári társulásokban hallatják hangjukat. Ha a keretek és intézmények léteznek, akkor munkatársaik, de főleg vezetőik töltsék meg tartalommal azokat. Egyszerűen: végezzék el jól a munkájukat, ne a magyarságból, hanem a magyarságért élve.

Ezzel a látásmóddal, feltehetően sokunk által elfogadható minimummal, vagy ha úgy tetszik álommal felvértezve vagyunk képesek intézkedéseket, lépéseket, normákat és intézményeket valamihez viszonyítani, azaz érthetően és világosan értékelni.

Ha egy jogszabály, hivatali intézkedés e cél érdekében születik, vagy ezt támogatja, akkor jó, szavazta meg bárki is, intézkedett bárki is. Ha egy jogszabály, intézkedés e céllal ellentétes következményekkel jár, mondjuk ki, marasztaljuk el, legyen bárki is a szerzője, jóváhagyója.

Hitessük el elsőként magunkkal, hogy ittlétünk nem valaki ellenében érdekes. Egyszerűen itt vagyunk, köszönjük szépen, szülőföldünkön jól éreznénk magunkat, s ez semmilyen érdeket nem ír felül. Jó életet akarunk élni, és ni csak, ittlétünk szűkebb régiónkat, Szlovákiát és a kontinenst is gazdagítja.

Elhitethetjük ezután, hogy a kétnyelvű felirat, a kétnyelvű kommunikáció, a magyar iskola, a Szent István-ünnepség és a trikolór nemzeti (nem feltétlenül állami) ünnepekkor nem bicskanyitogató, sőt még csak dicsérgetni sem kell: éppen elég, ha különösképpen nem is vesszük észre. Mert természetes – és úgy jó, ahogyan van.

Post scriptum

A Ki a magyar? kérdését többen és aránylag jól igyekeztek megfogalmazni. Nem állt és nem áll szándékomban akármelyik megfogalmazást kommentálni, de leírom, Lampl Zsuzsanna első megállapítását vallom, a magyar az, aki magyarnak vallja magát.

Sokkal fontosabb kérdés számomra a Merre, magyar?, mert az gondolom, hogy eddigi és jelen pozícióim mindegyikében kellett némi hivatástudat s némi társadalmi felelősség. Az újságírásban eltöltött 26 évem alatt soha és senkitől nem kaptam érthető, kimerítő és elfogadható választ arra kérdésre, miért is maradjunk meg itt, Szlovákiában magyarnak. Évekig még a kérdés is eretneknek számított – kellett egy népszavazási pofon, hogy nyíltan és bővebben foglalkozzunk e kérdéssel. A 26 év alatt magamnak kerestem válaszokat, magamnak fogalmaztam meg a célokat, mert célok, álmok, feladatok nélkül nem érezném jól magam a bőrömben. E cikk konklúziói is személyesek. Az indoklás ugyanúgy, mint a következetés és a viszonyítás. Nem írok tanulmányt, nem vagyok kutató, tudományos munkásságom nincs. Újságíró vagyok, olyan, aki szeretne válaszokat, véleményeket, megoldásokat közvetíteni. De ha nem nagyon van mit közvetíteni a politikai üzeneteken és a jogalkotáson túl, akkor még szerénytelenségnek sem tartom előbbi gondolataimat mint megoldást, az egyiket a lehetségesek közül, közösségi hasznosításra felkínálni. Ugyanúgy – s legyen az a közszolgálat reklámjának helye – mint azt a gyakorlatot, amelyet itt és most, jelenlegi pozíciómban a Pátria Rádióban alkalmazunk: olyan rádiót kínálunk a szlovákiai magyarnak, ami elsősorban rádió, és csak másodsorban kisebbségi intézmény. Kereteit a jogszabályok adják meg, de a tartalmat munkatársaimmal naponta alakítjuk annak szellemében, hogy magyarként magyar rádiót hallgatni Szlovákiában természetes állapot. Mint ahogyan ittlétünk is az kellene, hogy legyen.’

Lovász Attila

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala a http://www.kerekasztal.org honlapján és a facebookos oldalán, együttműködve az Új Szó Szalon mellékletével széles körű vitát kezdeményez a népszámlálás eredményeiről és a jövőnket érintő kitörési lehetőségekről. Az elkövetkező hetekben szombatonként elemző írások jelennek majd meg arról, hogyan értelmezhető az új viszonyok között a szlovákiai magyarok identitása. A véleményeket olvassák a Kerekasztal honlapján, a facebookon és az Új Szó szombati számának Szalon mellékletében. Ha valaki hozzá kíván szólni önálló írással a vitához, max. 11 000 karakter terjedelemben küldje el a következő címre: info@kerekasztal.org. (Amennyiben az írás érdemben nem a vita tartalmához szól hozzá, a szerkesztők fenntartják a jogot a közlés mérlegelésére.)

Tags: , ,

Ethics Policy

Ethics Policy - Text

  • Zoltán

    Az egész cikk gondolatzavarosnak tűnik néhány ellentmondó megállapításával. Már a kezdetén a nacionalizmust mint egy negatív jelenséget állítja be, pedig a nemzetről való gondoskodás fontos boldogulásunkhoz és egyben megmaradásunkhoz. A későbbiekben pedig – nagyon helyesen – azoktól, akik bármilyen formában elitként, véleményformálóként, vezetőként, képviselőként ismertek a hazai magyarság köreiben elvárja hogy feladatot vállaljanak a megmaradásunkért.
    Szerintem, a cikk írója újságírókén eddig nagyon sokat tehetett volna a megmaradásunkért, mint véleményformáló személyiség, az ilyen jellegű feladatokat vállalásával. Azt már régóta tapasztaljuk, hogy a médiában dolgozók nagy részére is az öncenzúra, a hatalomnak minden áron megfelelni akaró viselkedés a jellemző. Sajnos nem mutatnak rá azokra a hatalmi szerkezeti hibákra sem, amelyek ellehetetlenítik a valós érdekképviseletet.
    A cikk szerzője nem akarja a szlovákokat, megszállónak, uzurpátornak (a hatalom bitorlóinak) tekinteni, annak ellenére, hogy a többségi döntéshozatali eljárással és a központosított államhatalommal a felvidéki magyarság érdekeit a szlovák hatalom szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja. (Lehetséges, hogy a “szlovák barátai” szavazatai és a tevékenységük is segíti a magyarellenes politikusok hatalomra jutását?)
    Nagyon helyesen felteszi a kérdés „Merre, magyar?”. A munkássága révén egy idő után bizonyosan kiderül, hogy erre a kérdést mennyire keresi valójában a választ, vagy csak egy „költői kérdésnek” (parasztvakításnak) szánta.

  • Vojtek Katalin

    Elég a cseh History és egyéb, történelemmel foglalkozó, Csehországban rendkívül népszerű cseh lapokat átböngészni, vagy olyan neves személyiség Szlovákiával kapcsolatos eszmefuttatását elolvasni, mint Menzel, h az ember lépten-nyomon meglássa a cseh nacionalizmus kilógó lólábát. Uhl argumentációja olyan logikus, mint Sztáliné, aki kijelentette, hogy a Szovjetunió nem orosz népei által bírált orosz sovinizmus ellen csak maguk az oroszok harcolhatnak, mert ha pl. a grúzok vagy az örmények tennék, akkor az oroszellenes grúz vagy örmény sovinizmus lenne.

    • Zoltán

      A nacionalizmus egy pozitív dolog, a nemzettel való törődést illetve a nemzetről való gondolkodást jelenti. A gyűlöletkeltéssel, más népek elnyomásával vagy elutasításával nem szabad összekeverni.

  • nimrod

    elvárni, hogy majd mások mit és hogyan tesznek a megmaradásunkért, nagyon könnyű. Nem csak azt kellene nézni, hogy politikusaink vagy más közéleti személyiség mit tesznek azért, hogy a magyarság megmaradjon, hanem azzal kellene foglalkoznunk, hogy mi saját magunk hogyan járulhatnánk hozzá ahhoz, hogy a következő népszámláláson kisebb legyen a csökkenés mértéke. Ha szlovákiai magyarságunkat állapotnak, nem pedig feladatnak tekintenénk, természetes lenne a magyar iskolába íratás. addig, míg feladat ez, sajnos mindig csak rohamos fogyásról fogunk tudni beszélni, ez viszont az emberi fejekben dől el, nem pedig a bársonyszékekben…

  • Zoltán

    Bársonyszékekben hozzák a szabályokat,
    az emberek pedig a szabályok figyelembevételével döntenek. Ha a szabályok a
    magyarok szempontjából kirekesztők, a magyarságot megbélyegzik és a magyar
    közösséghez való tartozás hátrányt jelent, akkor az egy természetes folyamat,
    hogy az emberek egy része eltávolodik a közösségünktől. Ez a folyamat nagyon
    jól tetten érhető a magyar – szlovák vegyes házasságoknál, ahol a gyermekek 4/5
    –e a számára előnyösebb szlovák nemzetiséget választja. Elméletileg a képviselőink,
    a választott elöljáróink és a többi értelmiség feladata, hogy rámutassanak erre
    a helyzetre és tegyen ellene akár úgy, hogy a nép támogatását kéri. Sajnos a
    parlamentáris hatalomgyakorlás szlovákiai változata alkalmatlana a kisebbségi nemzeti
    közösségek érdekképviseletére, mivel a többség ezt nem engedi. A „képviselők”
    és pártok érdekeltsége pedig eltolódik a törvénytelen pénzszerzés irányába. Erre
    a megoldás a népszavazás intézményének a valós bevezetése. Ez alatt a felesleges
    korlátok megszüntetését értem úgy, mint Svájcban. Ott az országos népszavazást
    kezdeményezheti a szavazatra jogosultak kb.1 %-a és függetlenül a népszavazáson
    résztvevők létszámától az eredménye mindig érvényes. A másik számunkra fontos
    dolog a hatalom multietnikus decentralizációja, melynek segítségével
    megszüntethető a vidék gazdasági leszakadása és az etnikai alapú fokozott
    hátránya. Szintén számunkra elfogadható megoldás autonóm területek megalakítása
    a magyarlakta térségekben vagy egy önálló államalakulat létrehozása.