Pontok az államnyelvi törvény módosításához

1. Indoklás. A beterjesztő azzal indokolja a módosítás szükségességét, hogy „a szlovák nyelv helyzete a nyilvános érintkezésben nem megfelelő. A jelenlegi nyelvi gyakorlat azt jelzi, hogy az államnyelvi törvény (250/1995 sz.) nem elégséges mértékben érvényesül.”

Ezt az állítást nem támasztja alá semmilyen tárgyilagos, átfogó elemzés. Amennyiben készült ilyen jelentés, az inkább szóbeszéd jellegű információkra hagyatkozik, minthogy objektív felmérés eredménye lenne. („XY-t Dunaszerdahelyen nem szolgálták ki, mert szlovákul szólalt meg, a hangosbemondó Csilizpatason csak magyarul mondta be a közleményt stb.) A tapasztalat és a tények inkább azt mutatják, hogy éppen a kisebbségi nyelvhasználat jogi és tárgyi feltételei nem megfelelőek. A legtöbb vegyes lakosságú városban már eleve szlovákul szólnak az emberhez a közszolgáltatásokat nyújtó intézményekben, az írásos érintkezés a hivatalokkal kizárólag szlovák nyelven folyik, magyar feliratok gyakran nincsenek ott sem, ahol a jogszabályok lehetővé tennék, illetve ott sem, ahol ez indokolt volna.

2. A törvény a „nyilvános érintkezésre” vonatkozik. Azonban nincs egyértelműen definiálva, mit kell a „nyilvános érintkezés” alatt érteni.
Hol van a határ a hivatalos, a nyilvános és a magánjellegű érintkezés között? Ez visszaélésekhez vezethet.

3. A módosítás sarkalatos pontja a „felügyeletre” és a „bírságokra” vonatkozó 9. sz., ill. 9a sz. paragrafus. A bírságok kiszabása azokra a rendelkezésekre vonatkozik elsősorban,amelyek az államnyelv és egyéb (elsősorban kisebbségi) nyelvek viszonyát határozzák meg. Tehát olyan helyzetekre vonatkozik, amikor az államnyelvet kizárólagosan, vagy a kisebbségi nyelvvel párhuzamosan köteles használni a természetes vagy jogi személy a „nyilvános érintkezés” különböző helyzeteiben. Fontos megjegyezni továbbá, hogy ezekben a helyzetekben a felügyeletet ellátó szerv (a Kulturális Minisztérium) „az államnyelv kodifikált változatát veszi tekintetbe”, és ezt a Kulturális Minisztérium hagyja jóvá és teszi közzé az internetes honlapján. (!)

Nyilvánvaló, hogy elsősorban a jogi személyek lehetséges szelektív bírságolásától lehet tartani, azonban a törvény szövegezése nem zárja ki azt sem, hogy természetes személyeket (és nem csak vállalkozókat) is lehessen bírságolni, mégpedig akár azért, hogy nem beszélik az irodalmi (ill. a minisztérium által „kodifikált”) nyelvet. Tehát akár az is megtörténhet, hogy azért bírságolják meg a hivatalnokot is meg az ügyfelet is, mert egy olyan településen, ahol a nemzeti kisebbség aránya nem éri el a 20%-ot, a kisebbség nyelvén beszélnek egymással. Elég, ha akad a közelben egy „jóakaró”, aki ezt jelenti a felügyelő szervnek. Nyilvánvaló, hogy a „besúgók” „önkéntes” hálózatára szükség lesz, hiszen a „felügyelet” csak két személyből fog állni.

4. Két kifejezetten „embertelen” rendelkezést is tartalmaz az új törvény. A 4. paragrafus értelmében a kisebbségi nyelven oktató iskolákban mind a pedagógiai, mind az egyéb dokumentációt államnyelven is kell vezetni. Ez rendkívüli többletmunkát jelent majd a pedagógusok számára (megfelelő arányos jutalmazás nélkül), miközben gyakorlati nehézségek is felléphetnek. Pl. a magyar nyelv és irodalom órára való felkészülést szlovákul is kellene készíteni, ha teljesen konzekvensen alkalmaznánk a törvényt. A másik embertelen rendelkezés a személyzet és a beteg (kliens) viszonyát rendező 8. paragrafus 4. bekezdése. Eszerint „(4) … A nemzeti kisebbséghez tartozó beteg vagy ügyfél használhatja az anyanyelvét a személyzettel való érintkezésében azokban az intézményekben, amelyek olyan településeken találhatóak, ahol a hivatalos érintkezésben külön rendelet alapján használható a nemzeti kisebbség nyelve. A személyzet tagjai nem kötelesek ismerni a nemzeti kisebbség nyelvét.”

Az a tény, hogy az állam a humanitárius szempontokat alárendeli ideológiai szempontoknak, egyedülálló egész Európában. Emellett a törvény az egészségügyi ellátást a hivatalos érintkezés szférájába sorolja, ami egyrészt nem logikus, másrészt indokolatlan mértékben korlátozza az alkotmány 34. cikkében rögzített kisebbségi jogokat.

5. Az eddig érvényes nyelvtörvényhez képest egy pozitív elmozdulás tapasztalható (nyilvánvalóan az EBESZ és az Európa Tanács nyomására). Körzeti vagy helyi rádióadást a nemzeti kisebbségek nyelvén is lehet közvetíteni, beleértve az élő műsorokat is. Eddig olyan megkötéssel lehetett csak helyi vagy körzeti rádiót vagy tévét működtetni, hogy minden műsornak szlovákul is el kellet hangoznia. Helyi tévék esetében ez megoldható volt feliratozással (élő adás kizárva), rádiót viszont ilyen feltételekkel működtetni nem lehetett.

6. Általánosságban elmondható, hogy a nyelvtörvény a nemzetállam filozófiájából indul ki: egy államalkotó nemzet, egy államnyelv, amely elsőbbséget élvez minden egyéb nyelvvel szemben stb. Ez nyilvánvalóan ellentétes a magyar kisebbség elképzelésével, amely nem kíván másodrendű vagy másodrangú állampolgári szerepet elfogadni. A kormányzat képviselői szerint a törvény nem érinti a kisebbségi nyelvek használatát, ezt azonban maga a törvény szövege cáfolja, mert az 1. § 4. bek. szerint: „ Amennyiben ez a törvény másképpen nem rendelkezik, a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvhasználatát külön rendeletek szabályozzák.”

Tehát a beterjesztő, az eredeti nyelvtörvénnyel ellentétben, már nem is titkolja, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot is érinteni kívánja. A megoldás egy olyan törvény lehetne talán, amely átfogóan rendezné a nyelvhasználatot (úgy mint pl. Finnországban). A vegyes lakosságú vidékeken a teljes kétnyelvűség lenne a legcélszerűbb megoldás, mert ekkor sem a magyarok, sem a szlovákok nem panaszkodhatnának „nyelvi diszkriminációra”. Ehhez viszont kellő anyagi fedezetet, humán erőforrást, szakmai feltételeket és technikai felszereltséget kellene biztosítania az államnak, és egyenlő igyekezettel, aktív hozzáállással kellene támogatnia mind a többségi, mind akisebbségi nyelvek ápolását, és a nyelvhasználatra vonatkozó szabályrendszer betartását. Ugyanis míg a szlovák nyelv („államnyelv”) használatát aktívan kívánja támogatni az állam, ráadásul szankciók nyomása alatt, a kisebbségi nyelvek használatát inkább csak megengedi, és nem támogatja aktívan, nem is kívánja szankcionálni az erre vonatkozó jogszabályok betartását. Megjegyzendő még, hogy az egyik kisebbségi nyelvet (a cseh nyelvet) a törvény gyakorlatilag az államnyelv szintjére emeli (miközben ugye az egész törvény filozófiája abból indul ki, hogy „egy államban csak egy államnyelv lehet”), így a kisebbségi nyelvek egymásközti viszonya is egyenlőtlen.

Somorja, 2009. július 13.
Mindezért kérjük a köztársasági elnököt, hogy a törvényt ne írja alá.

Tags: ,

Ethics Policy

Ethics Policy - Text